Ha én csoda lennék

Vannak napok, mikor szeretnék egészen kicsire, láthatatlanra összehúzódni. Úgy, hogy senki ne vegyen észre, s csak szemlélődhessek.
Ilyenkor felkapna a szél, magamba szívnám a nap drága sugarait, melegét, s teletölteném apró tüdőmet a létezés iránti mély szeretettel. Lebegnék; elsuhannék, amerre csak a gondolatom visz, tavaszi földeken, országokon át… Bámulnám a városokat, az emberek zümmögő tömegét, ahogy vélt kötelességeik után futnak, s irigyelném egy pillanatra a hatalmas parkokban sétálókat. A levegőből táplálkoznék, vizet pedig esők után a fák leveleiről kortyolnék.
Néha az emberek közelébe is mennék: bátorító szavakat suttogni a sportolók fülébe, szív-szót felerősítve szerelmeseknek. Mindig a szív szava az igazi, s mindig teremtünk: én magam lennék a csatorna, mely felerősíti ezt a sokszor indokolatlanul halk hangot.
Én lennék a világ mélységesen békés mosolya, egy apró titok, mely rengeteg izmot megmozgat és semmibe sem kerül. Az összefüggések felfedője lennék: szépséges, csodás, kicsi – mégis a legerőteljesebb.



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.