Szerepek

“Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő…”
Régen nagyon megragadott Shakespeare, sok művéből írtam ki magamnak emlékeztetőket – pedig akkor még nem is tudtam (?), mit jelentenek igazán.

Az egyik a méltán híres fenti mondat volt, merthogy: egy ponton észrevettem, 
hogy igazából senki sem kíváncsi RÁM. Arra kíváncsi, hogy mennyire 
tudom nyújtani az adott szerepben, helyzetben elvárt viselkedésformát.

Ha tudtam hozni s megfelelőnek bizonyultam mint kisgyerek, tanuló, osztálytárs, haver, hallgató, dolgozó, sporttárs, nő, munkatárs – vagy csak egy random, közegbe beolvadó utazó a buszon -, akkor megkaptam a “jó vagy” titulust. Persze kimondatlanul, mert minek terheljük a fiatalt az igazságok kimondásával – úgysem értené. Vagy nem akarjuk, hogy értse.
Vagy…: még mi sem tudjuk, hogy ez mind így működik, s ezért szó sincs róla.

Tapasztalatom szerint akkor jövünk rá, hogy van egy ilyen aspektusa a mindennapi életünknek, mikor lekerül rólunk a “teher” (most nevezzük annak, de talán józan ésszel beláthatjuk: ha mindenki folyton önmaga lenne minden “elvárás”, szerep nélkül, a társadalom megőrülne :)).
Nekem személy szerint sport és szex közben történt-történik ez a váltás a leggyakrabban. (Természetesen lehet ez másoknak más helyzet.) Edzés és szeretkezés közben elveszítjük ugye a kontrollt egy kicsit: kijön, milyenek vagyunk a napi álarcunk nélkül. Előtör a mélyen bennünk ülő, talán el is nyomott kishitűség, megfelelési vágy (“vajon én is vagyok olyan gyors futó, mint ő?”; “meztelenül is tetszem neki?”), netán agresszió, önbizalom vagy ambíció, melyet az aktuális, hétköznapi élethelyzeteink nem kívánnak hagyni kibontakozni vagy megjelenni, viszont lelkünk fellélegzik és meg meri mutatni magát.
S akkor mi van? Ezek is mi vagyunk. Tanulási helyzet: most már ezt is tudom magamról!

A harci edzés – és minden keményebb edzés – elkerülhetetlen velejárója az önismeret. Erős vagyok, gyenge vagyok, félek, mégsem félek. Sokszor a teljesítmény azon múlik, te magad elhiszed-e: azaz, átformálod-e az adott szereped ott és akkor. Hiszen, ha egy “átlagos futó” x kilométert fut z perc alatt, s te is ennyit futsz, akkor megfelelsz egy előre kialakított sémának. Viszont ha mondjuk megengeded magadnak, hogy te már x+2 kilométert fuss, s le is futod a z perc alatt, akkor máris kiléptél a szerepből: TE lettél a futó, aki… 🙂
Ugyanígy az élet más területein is: nekem az alkoholizálás az egyik nagy “mumusom”, témám talán, így azzal példálóznék – ha mindenki két sört iszik a buliban, én pedig egyet sem, mégis jól érzem magam, akkor a magam ízlése szerint tudtam alakítani azt az elvárt szerepet, miszerint “a buliban inni kell, mert attól jó a buli” (ez ugye baromság, de most sarkítok).

*****

Egy-egy szerepem lehet ilyen vagy olyan – az mindig csak a részem lesz. A nagy kérdés: ki lehet engedni, le lehet tenni ezeket a szerepeket? Ha igen, mennyi időre s mikor?
Mi lesz, ha a függöny legördül, nekünk pedig “haza kell mennünk a színházból”? Kik vagyunk a szerepeink nélkül?

S arra az énünkre kíváncsi lesz valaki?
Talán olyan valaki, aki maga is felismerte, kinyitni a szívét egyet jelent a szerep eldobásával…?



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.