Panaszkodás és hála

Egyre jobban kezd zavarni a körülöttem lévő panaszáradat. Oké, hogy semmi nem tökéletes, de… a tökéletesség épp az igényeinktől függ, nem?

Az elmúlt egy hétben hat napot töltöttem egy új környezetben, majdnem teljesen új emberekkel, akikkel összekötött a spirituális érdeklődés és tapasztalat. Azzal, hogy egész idő alatt arra koncentráltam, hogyan lehetnék jobb gyógyító vagy hogy hogyan követhetném jobban, mélyebben, felelősségteljesen az Utam, kicsit átíródott (és megerősödött) bennem a változás iránti igény. Egy ennyire pozitív, jó környezet után visszajöttem a megszokott pesti létbe, s a zaj és a fülledt meleg mellett tömény panaszáradat jött velem szembe. Itt minden sz*r és egyébként is.

S… nem értem. (Sajnos én is panaszkodós lettem az elmúlt évek során – a környezeti hatásokat nem tudtam annyira jól kivédeni, mint anno terveztem, tehát a poszt önkritika is egyben.)
Hadd mondjak egy példát. Ha elmegyek mondjuk egy edzőtáborba, tudom, hogy kb. mi várható: sok edzés, ergo izzadás, evés-alvás, maximum egy kis eszmecsere és némi strand, ha szerencsénk van. Ahhoz, hogy ezt bírjuk, kell mondjuk egy száraz, csendes, viszonylag kényelmes fekhely, sok, lehetőleg fehérjedús élelem, víz és fürdés. Na meg sok póló :). Egy ilyen táborban nem várhatunk ötcsillagos szállodát és pincéreket; s el kell fogadnunk, ha esetleg néhány ruhánk még akár poros és sáros lesz is. Tehát: ha a fenti listából minden elem megvan, akkor boldogok lehetünk s bár a megszokott kényelmi eszközeink nagy részét otthon hagytuk, a táborban arra a pár napra megvan mindenünk. Miért is akkor a háborgás mondjuk, ha hiányzik a luxusszállás vagy az extra adag csoki, amit megszoktunk?

Ehelyett: megtanulhatnánk azt megnézni (legalább heti, de még jobb, ha napi szinten), hogy mi az, amink VAN. Hálát adni. Ez is egy mindset: mi az a jó a helyzetemben, ami ott van, de a fókusz elterelődött róla? Mi az, ami ebben értem van? Mi az a hozzájárulás, ami pedig én vagyok itt; mit kell tennem? Mit tanulhatok ebből?
Ha még sosem csináltad, elsőre kicsit döcögősen indulhat annak a szokásnak a bevezetése, hogy – legalább párnaponta – hálás legyél. Önmagadért, a levegőért, a békés országért, ahol élsz.
Egy idő után pedig rááll az agyad: egy veszteség, egy “rossz” helyzet kapcsán az első kérdés idővel a “nekem ebben mi a jó?” lesz! Ezt garantálom.

Panaszkodni nagyon könnyű és nagyon addiktív is lehet. Vannak hozzá társak ugyanis; s mindenben, mindenkiben lehet találni kivetnivalót! (Igen, benned is, bennem is – de még mennyit!) Figyeld meg: ha jellemezned kell egy helyzetet, mi az, ami először eszedbe jut? Csak a jó napjaidon értékeled, amid van, ami te vagy? Miért? Mi teremtjük a valóságunkat, s ebből kifolyólag a napunk is olyan lesz, amilyennek látni akarjuk.

Ahogy említettem, ezt a szemléletet gyakorolni kell – nekem is, egyre többet, hiszen akármennyire próbálkozom tudatossággal, sokszor én is belecsúszok a panaszáradatba és azt veszem észre, hogy a csodás világ egy brutális hellyé avanzsált. Ennek ellenére a kulcskérdést (“nekem ebben mi a jó?”) sosem felejtem el, s még ha néha kevés erővel is, ismétlem, kérdezem.
Szóval…: gyere, gyakoroljunk együtt! 🙂



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *