Mikor őszinte az öröm és van fókusz

Tegnap sokat gondolkodtam azon, menjek-e edzésre, vagy inkább pihenjek. Elmentem. S újra átélhettem, aki igazándiból vagyok!

Fájós combokkal és igen piros alkarokkal közelítettem meg a termet, hogy lenyomjam az alapedzést. Alapállások, ütések, kitörés, fekvőtámasz, páros gyakorlatok. Eleinte visszafogott, majd egyre nagyobb jókedv, nyújtásra fájó lábak, miegyéb.
Zsolt még este háromnegyed tíz körül azzal próbált bennünket fókuszálásra sarkallni, hogy “felajánlott” egy-egy combost (lábanként!) annak, aki a számolása nélkül kitörésre mozdulna. Végül két kör alatt egy embernek sikerült a majdnem húszból ezt abszolválnia, úgyhogy arányban jók voltunk. 😉

Nem tudom, honnan vettem az erőt, de tegnap ismét tudtam az a vidám és felszabadult én lenni, aki – szerintem – valójában vagyok. Gyerekesen örömteli, közvetlen és egyes pillantások tanúsága szerint: igen szexi.
Pedig semmi új nem történt, csak F. is jött edzésre, és annyira régen láttam, hogy nagyon megörültem neki, és kicsapódott az a jókedv, ami minden lélek alapja és általános állapota (kellene, hogy legyen).
Hónapok óta nem tudtam ennyire felszabadult lenni, mert mindig lekötöttem a figyelmem valamivel – terveztem, segítettem, és pihenés gyanánt szakkönyvet olvastam vagy edzeni vittem magam.

Bevallom, furcsa is volt ennyire jól lenni, és attól, hogy furcsának éltem meg, zavarba is jöttem. Mi az, hogy nem vagyok jól…? Hova lettem…?!

Tapasztalatom szerint a dolgok rendje az, hogy bármely élményt meg kell élni, és hagyni belemerülni, hagyni, hogy átfolyjon rajtad. Megnézni, mit ad, milyen utat mutat, milyen kérdéseket vet fel. Ha pedig a dolga elvégeztetett, hagyni kifolyni magadból, s a maradék cseppjeit (emlék) is hagyni magadon megszáradni: ezáltal beléd ivódik, részeddé válik. Alakít.

Ma pedig beismertem, hogy az a felszabadult Méri az igazi Méri.
Olyan lettem, amilyenné hagytam, hogy akaratlanul formáljon a környezet (és, well, jellegéből adódóan a munka): hibakeresős, nyugtalan, aggódó. Mondjuk ki: pesszimista is sokszor. Pedig még a főiskola után, néhány munkahelyet már látva, s az ottani átlag hozzáállást látva megfogadtam, hogy én megőrzöm azt az idealizmust és felhőkön túl repkedő szemléletet, ami engem tett ÉNné. Nos, ezeket jó mélyre gyömöszöltem azóta a hátizsákomba, s bár párszor már lecseréltem ezt a zsákot, az az őszinte vidámság, ha nem is a legmélyére, de a cucchalmaz szélére került.

Lehetne még tovább elemezgetni a miérteket, de igazából itt nem is az okok a legfontosabbak, hanem, hogy újból egy pontban őszintén beismertem, hogy hagytam magamra hatni a világnak azt a részét, melyet voltaképp ki akartam zárni. Természetesen ez az én hibám is, de gyarló emberi testben létezőként azt kell, hogy mondjam, nehéz azért függetleníteni magad a környezettől. (Persze lehetséges, erre is van jópár pontnyi tapasztalatom.)

Mindazonáltal azzal, hogy bevallottam, két én lakik bennem (a felszabadult igazi s a panaszkodós szürke), a tízezredik első lépést megtettem.
Előre, felém.



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.