Stresszből erő

A múlt hét annyira hosszúra sikeredett munkában, hogy még az eheti harcin is éreztem a fáradtság szelét. S mit tehet ilyenkor a kungfus? Lemegy. Csakazértis.

Őszintén szólva semennyi harci kedvvel közelítettem meg kedden a termet, hogy nagyjából egy hét kihagyás után szétverjek mindenkit eddzek egy jót.
A program kb 5-10 perc ugrálókötelezés után laza meccsezés. Fogvédő nélkül. Viszonylag kevesen voltunk, s Zsolt időérzéke megint csalókává vált: tavasszal kétperces meneteket játszottunk, most talán volt 10 vagy többperces is egy-egy menet. Persze Zsolttal lenni volt a legmókásabb; valamiért aznap egy fokkal kisebbeket csapott az arcomba, bár egyszer megszédültem azért egy orromra ütés miatt (“csak azért, hogy szokd!”).
Meglepve tapasztaltam, hogy bár most is kaptam rendesen ütéseket a fejemre, a hasamba, a combomba, a múlt hétről hozott stresszt át tudtam forgatni jelenlétbe, és – de furán hangzik ilyen kontextusban! – nyugalomba. Nem mondom, hogy teljesen laza voltam, mert eléggé izgultam [vajon abbamarad ez valaha?], s nagyon sok egyértelmű helyzetet nem vettem észre. Párat viszont igen, és akkor kezdtem megnyugodni is talán: hogy ez nem nagy fájdalomra megy most, és hogy itt vagyok, edzek, s jó lesz. Ha lesz fájdalom, akkor pedig majd elviselem valahogy.
Utólag vettem észre, hogy M. párszor eltalálta a lábfejével a térdem is. Nem fájt, csak kicsit piros pöttyös lett, onnan tudtam. S hát, azért elgondolkoztam egy kicsikét: mi van, ha éles(ebb) helyzetben vagyunk s nagyon rúg? Akkor szétrúgja? [A lelki okok felől: alázatos vagyok én eléggé? Arrogáns lettem? Az önbizalom arroganciát is hoz vajon? Sokszor figyelmeztetem magam, mióta megjöttek az újak, hogy ne legyek túl büszke arra, hogy viszonylag rendesen tudok egyenest ütni mondjuk. Ez gyakorlat, ennyi. S mondjuk egy Sz.-hez vagy Zsolthoz képest gondolom elég babák az ütéseim, szóval nincs is, hogy mire nagy arcom lehessen.]

Az egész meccsezést kicsit előbb fejeztük be, mint a rendes edzésidő vége, s Zsolt még az egyik igen tapasztalt, régi tanítványával minimeccsezett egy jót. Mi pedig néztük. Well, zseniálisak mindketten.
Őszintén szólva a végére kicsit sajnáltam, hogy nem volt még egy vagy két ilyesfajta menet. Egyelőre pont ez való nekem: lazulnom kell, de nagyon. Akkor jönnek a meglátások, a megérzések is.
Na de: gyakorlat, gyakorlat! Lesz ez még jobb is, s vissza is fog térni a rendes harci kedvem minden téren!



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.