A gyászról

Kikívánkozik. Részletek, gondolatok – úgy, ahogy.

Sokat, sok helyen lehet olvasni a szeretett személy utáni gyászról.
Hova mennek, mi lesz a lelkükkel? A testüknek kisebb-nagyobb szertartást rendezünk, hamvaikat a helyi óceánba szórjuk vagy évszázadokig álló sírhelyet építtetünk nekik. Minden kultúra és vallás keresi és adja a saját szemszögéből a választ az ezernyi, halálnak nevezett alakváltást övező kérdésekre.

Félünk a haláltól, de legalábbis minél tovább szeretnénk nyújtani az életünket.
“Tudományosan” még mindig nem tudjuk bebizonyítani, mi a lélek, mi a szellem, s egészen pontosan mitől is működünk és mi lesz azután, hogy a fizikai testünk abbahagyja a lélegzetvételt. Én hiszem, hogy van univerzális válasz, és van egy scenario, s hogy: minden vallás vagy hitrendszer kicsit más irányból próbálja összerakni a tudás darabkáit. Talán egyszer az emberiség képes lesz minden szemléletet egyesíteni, a titkokat felfedni is.

Most a gyásznak egy kicsit kiterjesztett aspektusáról szeretnék néhány gondolatot megosztani az Olvasókkal.
Általánosságban véve azt mondjuk, “halottakat gyászolunk”, vagy “gyászoljuk a halott kapcsolatunkat”.

De: csakis azt kell, hogy gyászoljuk, aki/ami konkrétan halott, azaz “megszűnt” ebben a térben és időben?

Elgyászolni még nagyon sok mindent lehet és – szerintem – szükséges is. A “gyász” mint fogalom számomra szoros kapcsolatban van az elengedéssel, ami sokak (köztük az enyém is) nagy mumusa. Mert fáj. Mert nehéz. Mert mi van, ha nem lesz olyan jó már többé…? S egyebek.

Engedtem már ki a kezemből sírva munkát, e-mail hozzáférést; s ugyanilyen módon kaptam is új felelősségi kört, pozíciót, mi több: országot. Nem a konkrét táblázatok és papírok hiányoztak, hanem legtöbbször maga a helyzet, az emberek, a megszokás. Addig voltam valaki (diák, x munkatárs), s azután munkavállaló lettem, de már másmilyen, új kezdettel, a régiből tanulva és megfogadva, hogy “majd most jobban csinálom”. Búcsúztam munkatársaktól, irodaépülettől, volt búcsúvacsora vagy csak egy “see you soon”. Minden alkalommal számot vetettem: mit kaptam, mit tanultam. Arra pedig, hogy én mit adtam vajon, vagy útközben kaptam választ, vagy soha sem.

A fentiekből adódóan hagytam már ott baráti, ismerősi kapcsolatokat, lakóhelyet; pakoltam össze sírva egy kicsit, és rendezkedtem be kérdésekkel a fejemben.
Ismertem már fel, hogy más vagyok, mint eddig, és hogy az addigi módszereim nem működnek: találtam már új hobbit, új baráti kört, s engedtem útjára mindet, ha úgy volt az ideje. Vallottam már be, hogy valami nem tetszik, és bár könnyekkel kísérve, de kitettem az életemből – vagy épp hagytam, hogy mások tegyék meg velem ugyanezt.

Azt gondolom, az adok-kapok az élet része, és szükséges odafigyelnünk, mi történik, mi zajlik bennünk függetlenül a fizikai kiváltó októl (pl. eltört a kedvenc bögre – nem nagy dolog, mégis, lavinát indíthat el). Ahogy a fizikai valóságunkat, úgy a belső valóságunkat is meg kell tanulnunk elengedni, kezelni:

elgyászolni, hogy szomorúak, haragosak, bánatosak voltunk. Elgyászolni az adott tökéletes időszakot, és hinni, hogy képesek vagyunk behívni egy még annál az előzőnél is jobb – bármit.

Időnként érdemes minden hitünket is elengedni: ha egy bizonyos hit önmagadról vagy a világról már nem szolgál úgy, mint korábban, felülírni. Ha képtelen vagy azonosulni egy szokással, játszmával – akár a saját játszmáddal is! -, hagyni kell felerősödni először, hadd tombolja ki magát, majd szép csendben megválni tőle.

Mert lehetséges – minden lehetséges. Úgy, ahogy szeretnénk.
Úgy vigyázzunk.



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.