Ragaszkodunk a szenvedéseinkhez 1.

“…ha tudod, mi a jó, miért nem csinálod?” Mert nem ilyen egyszerű.

Azt mondják, egy vezető olyan csapatot szerez maga alá, amilyen ő maga. Sokszor a terapeuta is, az edző is, az egyéni vállalkozó is – tehát leginkább bárki, aki emberekkel foglalkozik, akinek (úgymond) ügyfélköre van. A csapat tagjai és mintái pedig úgy cserélődnek és változnak, ahogy a vezető (orvos, vállalkozó stb.) hozzáállása, érettsége, személyisége fejlődik (vagy visszafejlődik, ugye). Ha a vezető mintái, tulajdonságai állandóak, amelyik csapattag már más mintákat követne, az “véletlenül” kiesik a csoportból – vagy a vezető, vagy saját maga indíttatásától vezérelve.

Mielőtt jobban belemennék a témába, tisztázzuk: a “vezető” alatt semmiképp sem művi pozíciót értek, hanem olyasvalakit, aki példaként szolgál (vagy kellene szolgálnia, helyzetéből adódóan!) bizonyos embercsoportnak, s akitől bizonyos időre és tekintetben függ ez az embercsoport (lásd terapeuta: kritikus esetekben még az életed is múlhat azon, hogy ő aznap hogy reagált egy történetedre…). Másfelől nézve mindannyian tanulunk és ebből kifolyólag a “vezető” csapata mind olyan emberből áll, akik tükörként funkcionálnak számára, s valamit mutatni akarnak. Segítő szakmákban szerintem ez a hatás fokozottan van jelen, hiszen a kapcsolat fókusza leegyszerűsítve egy rosszabb, kellemetlen állapotból egy jobb állapotban való kerülés és minden aspektus ennek a célnak rendelődik alá.

Az utóbbi években megtanultam, hogy senki sem tökéletes, és mindenkinek van valamilyen csomagja, öröksége, amivel meg kell birkóznia. Kinek jobban, kinek kevésbé jobban sikerül eme folyamat – de az biztos, hogy aki önszántából vállalja egy magasabb tudatállapotban a földi létet, máris tiszteletet érdemel. Mert nehéz; mert fáj s mert küzdeni kell. Legtöbbször nem holmi külső erőkkel, hanem önmagunkkal.

Mindenki, aki gyógyító szakmára adta a fejét, egy még nehezebb tanulási folyamatot választott: egy átlagember életében a tanítások, tükrök épp olyan mennyiségben és minőségben jelennek meg, amilyenben még elbírja őket; míg egy gyógyítónál, tanítónál ez a mennyiség többszöröse lehet az átlagos adagnak. Nekik nincs igazán választásuk, nincs szünet – minden egyes nap el kell látni az embereket, akik hozzájuk fordulnak, s minden egyes nap felbukkan olyan tünetegyüttessel rendelkező ember, aki a gyógyító be nem vallott sérüléseivel fordul hozzá. S igen: neki pedig kezdenie kellene ezzel valamit. Tanácsot, terápiát javasolni – vagy egyszerűen meghallgatni a pácienst, s utána (szigorúan!) a SAJÁT életében is ránézni ugyanarra a gondhalmazra, amire az imént megoldást kínált.

S igen, ez némely napon szinte lehetetlen – na de akkor miért is választotta a szakmát…? Nem tudta, milyen lesz ez? Segíteni akart? Magán tud segíteni? Ha nem, akkor miért vállal olyan feladatot, amiben képtelen hiteles példát mutatni?

*******

A dolog másik oldala a csoport: jó eséllyel egy munkahelyen, egy edzésen a csoport nagy része együtt fejlődik a vezetővel – okosabbak, erősebbek, tudatosabbak lesznek mind. Aki nem, az pedig idővel vagy felzárkózik, vagy egyszerűen otthagyja a csoportot.

Van egy ritkább eset, mely munkahelyen általában tömeges felmondással, máshol pedig a páciensek/csoport állapotának stagnálásával mutatható ki. Ilyenkor a vezető képtelen a fejlődésre, netán egyszerűen nem való a csapat élére, mert maga is olyan problémákkal küzd, melyeket, még ha a felszínen meg is oldott, tudattalanja mélyébe nyomva hordoz. S természetesen az elnyomott gondok MINDIG megmutatkoznak az életében, akár akarja, akár nem. Legtöbbször pedig hogyan máshogy, mint a csoportján keresztül.

S a nagy kérdés az: ha a csoporttag viszont TUDJA, miben kell változnia, fejlődnie, miért nem teszi?

Miért ragaszkodik a “beteg” csoporthoz és vezetőhöz annyira? Egy ennyire egyszerű kérdésre viszont nincsen egyszerű és varázsszerű megoldás.
Lehet egyszerű tudatlanság az ok, bár a mai világban ennyi terapeutával és az internettel felszerelkezve ez egy kicsit falsnak tűnik. Kutatni nem kerül semmibe, csak egy kis leleményességbe és időbe…
Viszont itt jön a képbe az, hogy az adott ember MIÉRT nem akar a sorsán javítani: legtöbbször tudattalan, be nem vallott minta működik, s azért akadályozza saját magát az előrelépésben.

Hiszen mi történhet, ha mondjuk fejlődik, s már nem a szokásos mintáit mutatja? (S ehhez nem kell sok, de az egyes kicsi lépéseket meg kell tenni!) Az első és legfontosabb, hogy már nem az lesz, akinek ő tartja magát. Megváltozik, eltűnik a jól ismert, unalomig ismételgetett kifogáshalmaz, gondolatkör, önsajnálat. S ez… ismeretlen terület! Az ismeretlentől pedig – sokan így tanultuk – félni kell. Felmerül a kérdés: mi vagy ki vagyok akkor, ha már nem az vagyok, akinek eddig ismertem magam? Az is én vagyok akkor?
Tehát sérül a magunkról kialakult kép: újat kell építeni. Ez a következő lépcső. Itt pedig előkerülnek a célok: tudom, milyen akarok lenni? Mivel szeretném helyettesíteni azt, amit az előbbi változtatással leromboltam, eltüntettem? Ha gyenge vagyok, s egy ponton úgy döntök, többet nem akarok az lenni – vajon erős viszont akarok lenni…? Merthogy ez is egy választás…!

A második jelentős tényező természetesen a csoport: “mi lesz, ha változtatok a szenvedéseimen, és akár csak egy fikarcnyival kevesebbet szenvedek? …ki fog dobni a csoport! Akkor pedig egyedül leszek. S mit csinálok egyedül? Szenvedek! Akkor megéri ez a változtatás egyáltalán?”
Nos, azt tudni kell, hogy MINDIG olyan társaság vesz körül, “amilyet megérdemlünk”, azaz amilyen a legjobban tükröz minket. Pont. Ha körülöttem mindenki panaszkodik és én is velük szidom a világot (bár belül egy picit érzem, hogy ez nem helyénvaló), akkor – oda tartozom. Ha ugyanez a társaság halálra idegesít, mert képtelenek észrevenni a friss szellő legyintését a legstresszesebb munkanap végén, akkor – valószínűleg “kinőttem” belőlük, s ideje kevésbé negatív társaságot találnom. De… ez nehéz. Hiszen őket már megszoktam, már ismerem. S mi van, ha nem találok új barátokat? Ha nem fognak szeretni azok, akiket kinéztem magamnak? Ha… ha…
Nos, akkor újra két választásunk van, ha ilyen gondolatok cikáznak a kicsi fejünkben: vagy maradunk s megpróbáljuk kigyomlálni a panaszkodást a jelenlegi embereinkből, vagy bátrak leszünk s lépünk. Előre. Ki. Az ismeretlenbe, ugye.

Természetesen… ahogy a fentiekből látszik, semmi sem fekete-fehér. Sok a rejtett félelem bennünk, sok a buta megfelelni vágyástól kialakult blokk. A kérdés mindenképpen a kompromisszumkészség: mit jelent nekünk a csoport, akár vezetőként, akár tagként vagyunk jelen, s mit vagyunk hajlandóak ADNI a tagságért cserébe. Mert nem biztos, hogy fejlődni, erősödni vagy javulni akarunk. Lehet, hogy csak szeretni s szeretve lenni. Az pedig óriási, mindennél elsöprőbb erő, és még az utóbbi években szajkózott “szeresd önmagad” recept pontról-pontra való követése sem elég néha ennek az elemi igénynek a letagadására… Ellenben fontos tisztán látni, és tudni, bevallani a motivációkat – legyenek azok a szemünkben bármilyen gyatrák is.



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *