Kiélvezni, ami van

Tárgyak, élmények, emberek. Megállni? Soha!

Így a naptár szerinti új év alkalmával az internet összes csapjából a “váltsd valóra álmaid” és “hogyan tartsd be újévi fogadalmaid” tartalmú írások, ajánlások óceánja folyik. Persze, tök egyszerű: találd meg, mit akarsz, kezdj el kicsi lépéseket tenni abba az irányba, amerre a célt látod, s hamarabb-később döbbenj rá, hogy már meg is valósítottad az elképzeléseidet. Teljesen jó, bármire ráhúzható és többnyire működő terv.
A cél természetesen az, hogy BOLDOG legyél, bármit is jelentsen ez NEKED: egy kisfarmot, egy új munkahelyet vagy egy heti szintű szaunázást. Ha megvan (s mivel az ember nagyszerű lény, hát miért ne lehetne meg?), akkor már nyert ügyed is van – sugallják az önfejlesztő könyvek, coach-ok s egyebek.

Mégis, felvetnék egy gondolatot itt, mely december közepén ütött szöget a fejembe, s így valószínűleg több figyelmet kíván:

vajon, ha valamit elértünk, tudjuk élvezni is?

Mint már korábban írtam, december közepére több hónapok illetve évek óta vágyott dolog érett be: a reiki, a munkával kapcsolatos döntés, a saját nőiességemmel és életem irányításával való kapcsolat. Kis lépés az emberiségnek, de nagy a Mérinek – ahogy a népszerű mondás tartja, ugye.
Büszke voltam, elégedett: elértem, amikre vágytam.

És…?

Nem volt konfetti, nem voltak angyalseregek sem harsonákkal. Nem volt ünneplés – magamat ünnepeltem, egyedül, persze, s az is jó és kell. De… nem rendült meg a világom, sőt. Tartott talán egy-két hétnyi ünnepélyes csendet inkább. Amikor megszűnt az aggódás, a félelem, értelmet nyert sok évnyi szenvedésem és válaszokat kaptam. Eltöröltem és létrehoztam. Azt hittem, ezek a dolgok… egy csapásra megváltoztatnak, ahogy mondják. De nem.

Az elmaradt konfettiesőben azt kérdeztem magamtól: ez a boldogság? S akkor most nagyon örülnöm kéne? Örültem, persze, nyilván.
Akkor… nem tudok úgy örülni? Nem lehetek büszke arra, hogy megléptem ezt a pár lépést, amik – szerintem – nagy bátorságot igényeltek? Talán mert senkinek sem tudtam mindet úgy elmondani, hogy mélyen meg is értse? Akkor itt bukna ki a nagy igazság, miszerint mindannyian egyedül vagyunk mégis?
Vagy lehet, hogy annyira mentem előre, hogy furcsa volt egy pillanatra megállni és megnézni újra, mi lett? Szoktam pedig megállni és rácsodálkozni, de… inkább spontán. Egy tájra, egy felhőre, mosolyra, mit tudom én. De így, “tervezett”, nem. Talán így kell.

Mindenesetre abban a decemberi 1-2 hétben megtapasztalhattam a teljes nyugalmat. Szívből vidám voltam. Mint aki nagy műtéten esett át, s az orvosok megmondták: már egészséges.



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.