Az edzés, mint előjáték

Mi az, ami feltüzel, lángra lobbant és porrá is tud égetni? Na ugye.

Természetesen a kungfu!
Még oda sem értél, de már parázslik a tüdőd, hiszen míg szaladsz edzésre, a bemelegítés első részét önszántadból el is végezted (kivéve, ha időben indultál ugye), így a központba belépve (beesve) gondolkodás nélkül veted bele magad a vetkőzésbe (majd az öltözésbe – még mindig nincs meztelen edzésünk, hála… az égnek) annak érdekében, hogy időben, az edző előtt érj be az edzőterembe.

Míg a melegítés és nyújtás kezdetével légzésed végre lenyugszik és újra kapsz levegőt, valami őrült kitalálja (ez általában az edző), hogy mi lenne, ha éppen ma odatennéd magad, és pont ma le is érne pillangóülésben a két térded a földre, vagy meglenne az angolspárgád. Magabiztos helyett szánalmasra sikeredett mosollyal nyugtázod, hogy a cél érdekében az említett személy még segíteni is hajlandó neked, úgyhogy onnantól kezdve, hogy megfogalmazódott benned az edzésre való hajlandóság, a mai napon már másodszor kapkodsz levegő után és akár több imát is belezsúfolsz azokba a másodpercekbe, míg akadálymentesen veheted az éltető, füstölőszagú levegőt. A “jó volt, ugye?” kérdésre hebegve mondod az igent, könnyeidet elmorzsolva küzdesz az arcodra kiülő pirossággal. Tűzzel, ugye, a belső tűzzel!

A mazochizmus rajongás tüze.

Vádlinyújtáskor ismét hálát adsz az isteneknek (az összesnek), hogy az edző is nyújt és nincs ideje veled foglalkozni.
Na de! Mivel már épp kezdenél kihűlni, s ugye a tüzet (mely izzik és vágyat ébreszt) táplálni kell, az adott és kapott “melegítő jellegű” ütéseket és rúgásokat félmosollyal, mély hasi légzéssel végzed – minden találat után pedig egyre inkább tudomásul veszed, milyen jó ötlet volt megint eljönni, pláne ebben a hideg időben! Kevesebb ruhát is elég lesz így viselni, hiszen égsz…! S hogy a vágytól (hogy még többet és erősebben kapj, netán mélyebbre menj) vagy a szégyentől-e (hogy megint nem találtad el, melyik oldalra kell a formában kilépni), az végülis mindegy is. A lényeg, hogy teljes izgatottsággal várod a következő gyakorlatot, akármit is csinálunk (ha fáj, akkor azért, hogy vége legyen, ha pedig nem, akkor azért, hogy fájjon).

Mikor pedig már mindened zsibbad, egy kicsit fellélegzel: az edző közli, hogy most már nem lesz erősítés, mert az edzés hátralévő részében technikázunk! Magadban legyintesz: á, mi az nekem!

A folyamatos mabo-zás ötödik percében pedig ismét lángra lobban az arcod, a tüdőd, a lábaid pedig izzó betontömbökként verődnek a talajba.

Hiszed, hogy ha még egy percig csinálnád ugyanígy mindezt, beszakadna alattad a föld és lefelé zuhanva robbannál fel a testedet átjáró erőtől. (Bárcsak.)
A hosszú bottal való “játék” közben már a tenyered ég, az erő pedig vagy jön, vagy nem. Mintha önálló akarata lenne időnként, és olyan szabad akarata, mellyel eldönti, hogy felemel vagy megaláz az adott edzés adott pontján.

A kedvenced mégiscsak az edzés utolsó öt perce: ilyenkor már 90%-os bizonyossággal megállapíthatod, hogy ezt is túlélted, ma is tanultál valamit, és holnap ismét mehetsz dolgozni, hogy a megkeresett pénzt ismét arra fordíthasd, hogy időről-időre mgveresd magad egy kicsit.
Az arcod piros még, a légzésed többnyire rendben, és elkezded összeszedegetni megmaradt végtagjaidat a terem különböző pontjairól: itt a karom szakadt le, valahol erre a combom égett porrá, amott meg a vállaimat érte valami furcsa, erős behatás, melynek nyoma máris látszik.

Az öltöző felé araszolva ígéred meg újra magadnak: eljössz holnap is égni… Mert ez jó, mert ez kell, s mert az öt elem…

s z e x i.

Akarod: erősebben, mélyebben, gyorsabban…! Újra és újra, míg lelked tüze ég.



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.