Most ölelnélek

…mert drága vagy, mert kincs vagy. Mert, bár nem akarom, de hiányzol.

S ezt írom neked (te tudod, hogy csakis neked írhatom, s most mosolyogsz ott messze, ahol épp vagy, mert hallod a hangom és érzed a halványuló parfümöm illatát, és csak csókolnál), ezt, itt, most.
Ma büszke lennél rám: kiálltam magamért – magabiztosan, elegánsan és okosan. S bölcsen, ahogy azt csak a Méri tudja. Dagad a kicsi mellkasom, mert hirtelen egyensúlyba kerültem magammal és ezt tudtam láttatni is kifelé. Mert egy pillanatra megint összeállt a puzzle: jó irányba haladok.

Ezt a pillanatot neked (is) köszönhetem a saját, saját magamba fektetett munkán kívül. Köszönöm újra, hogy voltál nekem, s köszönöm, hogy örökké leszel – ha épp fizikailag nem is, még ha lelkileg nem is, de… valamilyen megmagyarázhatatlan módon mégis. Tudom. S én is…

Én is ott ülök majd veled és fogom a kezed, ha bánatos vagy. Békén hagylak, ha taszítanál el mindenkit, de az ajtóm nyitva hagyom, ha mégis visszajönnél egy ölelésre. Készítek majd reggelit, akkor is, ha nem kérsz; beülök a kocsidba akkor is, ha nem szeretem, hogy túl gyorsan vezetsz. Majd megszagolom elalvás előtt a hajad és a füledbe csókolok.

Ma nagyon szeretnél: visszafogottan voltam csinos, rejtetten szexi. Csak azoknak, akikre szívből mosolyogtam. A szememmel flörtöltem, és a lelkemmel hódítottam. Finoman, nőiesen vezettem el a támadó kezeket, hatalmas meglepetést okozva. Ma újra felnőttem egy kicsit, s tudok, merek, akarok: büszke lenni magamra.

Szeretném, ha látnál így – de most az is elég, ha olvasol, s magad elé képzelsz. Méri, fehér fénnyel és éledező szárnyakkal.



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.