Amikor sokáig vagy egyedül

Kivételesen párkapcsolatossággal összefüggő poszt – erősen szubjektív.

Az egész életemre jellemző (volt?), hogy egyedül voltam. Persze, volt családom, minden életszakaszban voltak barátoknak nevezett/hitt emberek, akik azt hiszem kedveltek, szerettek, s akiket én is szerettem; aztán jöttek-mentek a párkapcsolatnak nevezhető önismereti játékok.
Ellenben mindeközben egy-egy rövidebb szakasztól eltekintve mindig úgy éreztem, nincs mellettem úgy igazán senkikivéve az isteni erő/Isten/Főnök/stb. Én mindig “hozzá” beszéltem, tőle kérdeztem, és mindig megmutatta nekem a válaszokat. Hol pár év, hol pár perc elteltével. Ebbe a “kapcsolatba” senki sem tud beleszólni, és ezzel együtt senkinek sem tudom megmutatni, elmesélni sem. (Az egy másik, mélyebb fejtegetés, hogy vajon a megérzés vajon “Isten szava”-e, vagy “én” csinálom-e, s hogy mi az “én”, és hogy az “isteni energia”, ami én is vagyok, vajon különálló-e tőlem vagy sem.)

Viszont: ez nem egy “emberi” kapcsolat. Az emberekkel… nagyon változó, milyen a kapcsolatom. Mindig is másnak éreztem magam, miközben ugyanolyan akartam lenni. Mára már megtanultam, hogy egyrészt sosem leszek ugyanolyan és valahova 100%-ig odaillő, másrészt felesleges is ezt akarnom.
Amikor azt mondom, “jó az irány és jól haladok”, valójában nem a karrieremre vagy az izmaim mennyiségére gondolok, hanem arra, hogy a saját mércémhez képest javul a hozzáállásom, a megérzéseim, a beleérzéseim helyzetekbe, emberekbe úgymond. Tisztábban látok át mindent, amit közvetlenül körülvesz. Gyorsabban és pontosabban érzékelem, ki mit akar tőlem, milyen ember, mi mozgatja, s hogy – legfontosabbként – abban, amit tesz, őszinte-e és hitelese-e és ismeri-e önmagát.
…ezt mind pedig nagyon nehéz elmagyarázni olyannak, akinek semmi köze a pszichológiához, az energia érzékeléséhez, és semmi affinitása az emberfelettihez. Ennek következtében nagyon kevés ember előtt tudok teljesen nyíltan beszélni – a többiek, bármennyire is kedvelem őket, érdeklődésük vagy tapasztalatlanságuk miatt egyszerűen nem fogják megérteni, amiről beszélek. (S igen, már próbáltam. Sokszor.)

Következésképp sok volt az elutasítás, félreértés és bántás (=utáltak, de nem tudták, miért) – s az évek során megtanultam, hogy szelektálnom kell: két felszíni réteg, egy mély réteg. Így tekinthetnek “belém” azok, akik ismerhetnek. A legkülső felszíni a hivatalos, aztán jönnek a távolabbi ismerősök, majd a nagyon közeliek. Aki egyszer bekerült az utolsó “szférába”, igen nehezen kerül ki onnan (részemről, ugye).

Tehát: sokat voltam és vagyok egyedül – alkalmazkodtam nagyjából magamhoz, megtanultam, a testi jelzéseimből mi mit jelent, s nagyon sok időm van/volt gondolkodni és önismeretre szert tenni. Tudok csendben lenni, hallgatni, figyelni. Tudok mást is meghallgatni s néha sokkal előbb észrevenni, mi “van”, mint a másik. Sokszor “véletlenül” ráhibázok tényekre; s ha sokat vagyok csendben és egyedül, ijesztően jók a megérzéseim is.

Következésképp egyrészt: nagyon zavar a folyamatos információ-beáramlás, a zaj, a sok fény, a túl sok program egyfolytában, szünet nélkül. Klasszikus introvertált vagyok, annak minden előnyével és (ha van) hátrányával. Szeretek ilyen lenni. Nagyon. 🙂
Következésképp másrészt: az idő előrehaladtával egyre nehezebben alkalmazkodom és viselek el olyasmit, ami nem tetszik. A szokásokon lehet változtatni, de a személyiségen és a múlton nem, vagy csak nagyon sok munkával, nehezen.

Önző lettem, és mivel nekem ezt nehéz volt elérni, egy cseppet büszke is vagyok erre. Szeretek segíteni, és ha segítek, akkor elvárás és feltétlen nélkül. De nem mindig és nem mindenkinek mostmár egy ideje. Nem attól leszek “jobb”, hogy láthatóan mennyit segítettem, hanem attól, hogy mennyire vagyok képes járni a saját utam: hiszen pont azzal segítek másoknak is, hogy leírom a küzdelmeimet, az évek munkáinak felismeréseit, következtetéseket, amiket esetleg ők nem tudnak, vagy nem akarnak megfogalmazni.

Mindennek folyományaként igencsak tudom, milyen embert (férfit) keresek magam mellé, társnak. Csakhogy… az a baj, hogy ilyen szintén kevés van. Állítólag válogatós vagyok – szerintem pedig csak azt engedem közel, akivel “már” van bennünk valami közös. De így “kevés” a tapasztalatom (állítólag). Vajon megéri érzékeny nőként leomlasztani az olyan korrekt munkával felépített falaimat, melyek nem csak engem védenek, de valamilyen módon a másikat is? Akkor mi értelme a falaknak? Természetesen sok “lehetőségről” “maradok le” úgy, hogy vannak igényeim. Magamról tudom, hogy bizonyos tekintetben igen magasan meg tudok felelni a férfiak igényeinek.

Azt kell mondjam, zavar már az egyedüllét. Magammal tudok lenni – akárkivel, csak azért, hogy elmondhassam, “van valakim”, nem akarok.
S akkor… ne akarjak “konkrétan valamilyet”? Van olyan, hogy csak úgy jön, és azonnal van kapcsolódás, s még marad is velem…? Hasonló már van, de ő még nem volt kész arra, amire én vágyom (ő azt hiszi, de nem – még neki is meg kell tanulnia kevésbé önzőnek lenni…). De ő volt eddig a legjobban hasonlító. S akkor baj önzőnek lenni? Hol a határ?

…tudom: elengedni…!



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.