A tűzijáték vége

Fél nap híján két éve.

(…megint neked írok, s te tudod, hogy csak neked írhatom – és elolvasod, bár már lehet, nem akarod.)

Gyakran kérdezték, te magad hiányzol-e, vagy az élmény, hogy szerettél, s ahogy szerettél. Nos, az a fajta őszinte öröm hiányzik, amit akkor éreztem, ha megláttalak. A gyomrom felemelkedett, szinte repültem feléd. Az esti ölelésed hiányzik, és hogy töretlenül hittél bennem. S a kérdés: ‘nyirkos a kezed – izgulsz…?’

Még nagyon sokat mesélnék neked a napjaimról. Még megölelnélek. Még megnevettetnélek, és meghallgatnám lelked minden titkát (azt is, amit még sosem mondtál el másoknak: azt nekem el lehet).

De már… elmehetsz.

Néha azt kívánom, bár egyszerűbb lennék, másmilyen. Néha elképzelem, hogy vársz rám a házban, a lépcsőn ülve, órák óta. S hogy akarsz, hogy neked kellek. S néha elképzelem, hogy elküldelek, mert úgy a helyes.

Sosem jártam ki tűzijátékot nézni.
Olyan szendvicset azóta sem vettem.

Ahogy régen a hegedűszó és a tánc, úgy nagy nehezen az a régi tűzijáték is véget ért… – de még nem, nem tudnálak látni. S nem tudom, tudnálak-e még valaha. Tán nem szabadna.



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.