Elküldtél s elhagytalak…

…vagy fordítva? 😉

Az idei év elején azt kértem, hogy az elkövetkezendő hónapok finoman, de határozottan adják tudtomra az egyes életterületeimet illető igazságot. Hogy lássam, “mi van”. Kissé fájdalmasan, de nem annyira – mert már a kevesebből is egyre jobban értek (szerencsére).
Eddig – mint legtöbbször – semmi újat nem tudtam meg: inkább tisztult a kép, megengedtem, hogy az érzéseim, megérzéseim helyességét valóban lássam és el tudjam viselni az általuk érzett kényelmetlenségeket.

Egyszer minden véget ér, azt mondják. Nos: vagy kétszer… esetleg háromszor.
A posztot ajánlom valakinek, aki megmentette az életemet és számtalanszor segített – de ha neki van segítségre szüksége, azt tagadja és előtör a lelkéből a bántott kisfiú.

2009 óta ismerem őt, s először, mint mindenkit, elbűvölt: szépséges, tiszta tekintet, logikus és korrekt hozzáállás, profizmus. S az érzés: “itt valami nagyon hibádzik”, és némi hazugság gyanúja is felmerült – ugyanakkor sok évig azt választottam, hogy figyelmen kívül hagyok MINDEN megérzést, mert még szükségem volt rá. S neki is énrám, de a köszönet igen nehezen jött, az az igazság. Az esetleges bocsánatkérés pedig még jogos eset(ek)ben még ritkábban, vagy soha.

Sokáig a szülőm szerepét adtam rá, és kivettem a tanításaiból, ami nekem szólt. Sokáig azt hittem, csak és kizárólag fájdalom újtán tudok tanulni, s hogy nem tudom, mi az igazi szeretet és szeretni sem tudok. Ma már tudom, de legalábbis tudni vélem, hogy a dicséret és a gyengédség néhanapján életmentő, s hogy ha valakit izzadtan és büdösen is órákig tudnék ölelni, az már azt jelenti, merek tényleg szeretni: megmutatni magam úgy, ahogy ez az illető talán sohasem. Mert… talán bántották, megalázták, és az amúgy is alacsony önbizalmát óriási falak építésével s önmagáról legendákat szőve tornázta fel… valahova. S mert amit ő mondott s én hazugságnak éreztem, még ha néha halványan is, az őróla szólt – de mert sok közös van bennünk, elhittem, hogy a teljes kijelentés nekem szól.

Aztán idén… megengedtem, hogy beigazolódjon minden eddigi megérzésem, s meghallottam az összes róla szóló pletykát és az ismétlődő mintáit: mert akartam tudni, helyesek-e a motivációm a jövőbeli terveimet illetően. Nos: mindent helyesen éreztem, még azt is, amiről nem is tudhattam.
Vastag falak, bizalmatlanság, tiszteletlenség.
Ego, félelem, síró kisfiú-lélek.
Harciasság – de vajon mennyi ebből a nemes harc és mennyi a gonosz, indokolatlan agresszió? S… miért mond egyvalamit (ami a helyes), és miért képtelen ő úgy cselekedni? Mert valódi munkát igényelne ez, és az már… sok? Fáj? Esetleg pénzbe és bizalomba kerülne, s az túl nagy ár? Könnyekbe? S az pedig esetleg… szégyenletes?

Tavasszal volt egy pont, egyetlen pillanat, amikortól tudja, hogy ismerem őt, és már látom is, amit eddig sejtettem: némán lezajlott beszélgetés volt ez, két másik kimondott mondat között, s egy szemvillanás. S tudtam, hogy átment minden: át is engedtem – akartam, hogy tudja.
Akkor már nem akartam segíteni, csak szembesíteni: azelőtt nagyon sokáig készségesen OTT VOLTAM, ha kellettem volna… Örömmel vittem előre az ügyeit s örömmel reklámoztam őt másoknak. Mert sokáig hittem, s ma is hiszem: akinek rá van szüksége, nézze meg, ki ez az ember. Aztán egy napon, ha már átadódott, ami szükséges volt: fél pillanat alatt vége lesz a kapcsolatnak: az ő részéről ráadásul.
Tehát: ha a sebezhetősége kiderül: bezárkózik mindenki, bárki elől. Ismét: szégyen? Talán. A külsőség fontosabb, úgy látszik – pedig, amint én is és körülöttem sokan bizonyítják, inkább a teljes önismeret ad olyasfajta tartást, ami rugalmas, de kikezdhetetlen.

Természetesen, amint realizálódott benne, hogy én már elhagynám a szenvedés útját (mert ő azokat vonzza, akik szenvednek, lévén, hogy ő is szenved tudat alatt [vagy tudatosan: de akkor valóban mazochista]) önként dobott el magától. Viszont ebben az a vicces (számomra, amúgy inkább szánalmas), hogy én már rég nem vagyok mellette…! S ő azt hiszi, bánt, holott: szívességet tesz nekem. Így tán meg merem lépni a saját igazi utam felé vezető újabb lépéseket.

Az ő útja pedig folytatódhat, ahogy Shakespeare mondta: “Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő…”



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.