Ha felesleges vagyok

– avagy a Mérinek is vannak komolyan depresszív napjai, amiről nem szokás beszélni. Ez egy kis vallomás.

Az elmúlt hetekben-hónapokban egyre több barátomnak lett párkapcsolata, és volt osztálytársaknak, egyetemi társaknak esküvője, gyereke, boldog nyaralása, miegymása. Természetesen az, hogy valaki “kapcsolatban” van, még nem jelenti azt, hogy boldog is: több elnyomó, boldogtalan kapcsolatot láttam, mint valaha gondoltam volna; s még egy teljesen érdekkapcsolat kialakulását is megfigyelhettem – sajnálkozással vegyes… sajnálkozással. Nagyon durva, ahogy az emberek újra és újra a tudattalan programjaiknak “hála” megteremtik, amit magukról gondolnak, vagy amilyen üzenetet beléjük tápláltak kiskorukban.
Van, aki újra távkapcsolatban él, ahogy egész életében; más hagyja, hogy kihasználják; s megint más a vallás néhol igen buta előírásait használja arra, hogy nőiségétől meneküljön és elfojtsa vágyait – s az eszével próbáljon szerelmesnek lenni, miközben a szívével már az. Buta, buta emberek.

Az én egyik nagy ismétlődő mintám a “nem kellek senkinek, elhagy mindenki és felesleges vagyok” nevű érzés.
A forrása valószínűleg a születésem körülményeiből adódik: rögtön születés után elvettek anyámtól a kórházban (nem szeretem a kórházakat, mindig megmagyarázhatatlan félelem, néhol majdnem halálfélelem van bennem, mikor a közelükbe megyek – tudattalanul: ha tudatos lenne, sose mennék be és… hát na.:)); az életem első két hetét inkubátorban töltöttem, etettek és küzdöttek a kicsi életemért (vagyis várták, hogy akarok-e élni valóban, vagy sem; s ergo fizikai érintés nélkül voltam valószínűleg: évekbe tellett, míg elviseltem, hogy hozzám érjenek akár idegenek is), majd mikor híztam, már hazaengedtek. Nagyon “szép” példája egy élethosszig tartó elutasítottság-érzésnek.
Fizikai oka nincs és sosem volt annak, hogy “felesleges vagyok”: mindig segítettem másoknak, jó barát voltam, eljártam helyekre, szervezkedtem, tanácsot adtam és a többi. Sokakat szerettem, akik nem szerettek viszont, és mindig nagyon-nagyon nehéz volt elbúcsúzni még akkor is, ha a helyzet már nagyon kívánta a dolgot.

Tulajdonképpen időről-időre vannak olyan időszakok (de sok idő ;)), amikor elgondolom, hogy ha holnaptól nem léteznék ebben a testben ezen a világon, vajon hiányoznék-e. Pár embernek biztosan, de – meddig? S miért pont nekik? S azoknak vajon igen, akik nekem hiányoznának egy életen át? Vajon lenne olyan, aki éveken át gondol rám és újra -és újraolvassa a cseteléseinket, a leveleinket, az sms-einket?
Néha egészen komolyan azt hiszem, hogy maximum pár hónapig lenne furcsa egyeseknek, hogy nem vagyok itt – de amúgy teljesen jól ellennének nélkülem is. Egyáltalán: miért pont engem szeressen valaki? Mindig lesz, aki szebb, jobb, nagyobb melle van vagy hosszabb haja. Mindig van csinosabb…

…s amikor már elég mélyre rángattam magam, eszembe jut, hogy végtére is ugyanilyen egyedi, intuitív, jó(l) szerető Mériből csak egyetlenegy van a világon – az, amelyik ezen a blogon szégyentelenül kitárulkozik és megmutatja, hogy az érzékeny emberek a legerősebbek tulajdonképpen.



1 thought on “Ha felesleges vagyok”

  • Szia Méri!

    Én írtam tegnap levelet neked. Ha a Facebookon nem akarsz kommunikálni velem, akkor a fenti címen is válaszolhatsz.

    Üdv,

    Zoli
    (Természetesen nem kell a kommentek között maradnia.)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.