Álarcok

Avagy helyzetjelentés, hogy mindenki megnyugodjon: a Méri jól van, amennyire lehet.

Az nem újdonság, hogy mindenki álarcot visel így vagy úgy. Másképp nehezen lehetne elviselnünk mind magunkat, mind egymást egy ponton túl: az őszinteség néhol kegyetlenül fáj, bár máskor habkönnyű felhőként viszi tovább bajainkat.

Az sem újdonság, hogy nekem is vannak álarcaim. Van, ami állásinterjúra kell, van, ami új ismerősök közé menetelkor, s van, amelyik (a legeslegvékonyabb, szinte átlátszó) az ágyba.

Az a helyzet, hogy az elmúlt három hónapban egy sor (vagy több, afféle sorminta, ugye) olyan kisebb-nagyobb esemény történt, mely arra késztetett, hogy végre egy újabb lépést tegyek az igazi önmagam felé és ezen álarcok közül amelyiket lehet, vékonyítsam. Afelé a Méri felé, amelyik a saját életében is hajlandó egyre mélyebbre tekinteni, időt, de főleg energiát nem sajnálva. Mindenhol természetesen az a kérdés, nekem mit mutatnak a helyzetek és mire világítanak rá.

Három ismerős pár féltékenységi csatájának is a közepén találtam magam nyáron-kora ősszel, teljesen értetlenül szemlélve az eseményeket és az érzelmi kitöréseket; mintha azt várták volna, hogy a szemükbe mondom a megoldást. Nos, tessék, ha valaha olvassák: akivel nem törődünk, az elhagy; az alacsony önbecsülésen inkább dolgozni kell ahelyett, hogy másokon töltjük ki a haragunkat; egy introvertált pedig szereti, ha időről-időre békén hagyják, s ha ez kimarad, az igen veszélyes. Amit ez mutat: egyszer egyrészt minden véget ér, ha lejárt a tanulnivaló, másrészt tényleg van olyan, hogy valaki teljesen hozzánk illik, csak be kell érnünk/érnem hozzá (ezek szerint). Ehhez pedig, well, még a fél kezemet ki kéne rángatnom a múltból [mert amúgy esetleg még érdekel is, hogy E. boldog-e, de amíg a kérdés nekem fáj egy fikarcnyit is, addig pihen a dolog a fiókban].

El kellett költöznöm az eddigi albérletből: itt egyrészt gyakorolhattam a teremtést (“csiribiri lakás“), másrészt meg kellett látnom, hogy a múltból való kiszakadást szolgálja ez a lépés is. Ahogy idén van minden: a helyzetek ugyanazok, de magasabb szinten – azaz komplexebb a feladat. Amit ez mutat még: a látszat ellenére nehezen kérek segítséget [mert mindent tudok én egyedül is, na], és már többször is rábíztam magam barátokra, akik, voilá, jöttek zokszó nélkül; s az elején gyakorolhattam az érdekérvényesítő képességeimet [elég korrektül sikerült]; s – a legfontosabb – végre normális, kétszemélyes, kényelmes ágyat vehettem. 😉

Eljöttem a kungfuról: sosem hittem volna, hogy ott lejár az időm. A valahová tartozás érzése hiányzik, ugyanakkor nem: most mást keresek, mintegy “jobbat”, mint ott volt. Még folyamatban, bár jelöltek már vannak szép számmal. Amit ez mutat: aki eltaszít magától, “it’s his loss”. Komolyan. Rengeteg dologban tudok segíteni annak, aki hagyja…
(Jegyzet: eddig a kedvenc pillanatom a kedvenc jógastúdióban előttem alsógatyában gyakorló, csodaszép tekintetű izmos srác volt. Ezúton köszönöm az élményt jógaórát. :D)

Munkában egyre inkább stabilizálódik a projekt, amire felvettek: itt a legnagyobb tanulság az, hogy felesleges olyasmin izgulni egyrészt, amire semmi befolyásom; másrészt úgyis megoldom vagy megoldjuk, akármi is felmerül. Mindenki ember. Harmadrészt kaptam egy csomó dicséretet már olyasmiért, ami nekem nem is nagy dolog – miszerint, hogy kedves vagyok és megcsinálom időre, ami a feladat. Szóval, ilyen is van. A home office-lehetőségekért meg külön hála, néhanapján életmentők. [Úgy tűnik, E. jókívánsága valóra vált eddig: “ne aggódj Méri, szeretni fognak téged nagyon!”]

Újra elmerészkedtem családállításra: még nem szabad kb 2-3 hétig beszélni róla, de azt hiszem, megvan a problémáim gyökere [hehe, nyilván eddig is megvolt, de más ésszel tudni és más átérezni!!!]. Viszont: helyretenni egy komolyabb munka, ami az összes, azaz az ÖSSZES életterületemre hatással volt-van-lesz. Mind a helyretétel, mind annak a hiánya. Erről majd talán később. 🙂

Röpke két hétre szembesülhettem annak a lehetőségével, hogy komoly, rövid úton halált okozó bajom lehet: szerencsére nem, ellenben volt pár mélyebb napom emiatt. Tényleg belegondoltam, mit csinálnék, ha a lelet pozitív lett volna. Sokszor akartam meghalni életem során, de most, hogy lehetőségem és erőm van helyretenni a kicsi életem folyását, most azért még élnék egy jó darabig még. Meg akarom még adni a lehetőséget magamnak a boldogságra és szeretetre: azt mondják, ezek jó dolgok. 🙂

A meglévő kapcsolataim átalakulnak: pontosabban mélyülnek. Még F.-vel is sikerült egy nyár alatt kétszer találkoznunk! (Ez nagy szó a korábbi 1db/év-hez képest.) De tényleg: kevesebb jó barát, de jobban belelátok a fejükbe és szívükbe, s van merszem tényleg megmutatni magam. Remélem, ez így is marad, s még sok jó, beszélgetős alkalmat kívánok nekünk.

Az edzéseim és a természetgyógyász képzés pedig tovább folytatódik – itt még a helykeresés és az óvatosság a jellemző, de: itt is arra törekszem, hogy megkeressem és vállaljam, ami a szívemhez közel áll. Sportilag: jóga, saját testsúlyos edzések, később némi tornászság is esetleg. Falmászás, melyhez még nehéz embert keríteni, de dolgozom az ügyön. A Tgy-cél még alakul, de már nagyon erősek a körvonalak szerencsére. 🙂

Jelenleg ez lenne minden. Még alakul egy nagyon őszinte, sokkal hosszabb poszt – afféle összegzés talán -, de lehet, csak karácsonykor lesz az ideje annak. Még kiderül.

Addigis: olvassatok, mert az jó!



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.