Félve írom: Neked.

Ma is – átölelnélek. Jegyzet.

Ma is… de már nem azzal a szenvedéllyel, amivel régen. Ma már jólesően, nyúzottan és kinyúlt pulcsiban, tudván, hogy a karodban egy kicsit mindig otthon vagyok – és otthon leszek, míg világ a világ. A napokban nagyon “haza akarok menni”, hiába tol elém az élet egy rakatnyi lehetőséget és jóérzést.
Azt hiszem, te már elfelejtettél. Butaságokat kérdezel tőlem és értelmes választ vársz. Kérdezd, hogy hogy vagyok, s kérdezd, akarlak-e még valaha látni…!

Vártad, hogy írjak: tessék, íme. Már nem akarok több verset írni rólad, mert időpazarlás. Már unom, hogy hiányzol. Unom, hogy valaha voltál nekem és már nem vagy. Meguntam azzal a tudattal lenni, hogy sosem kellettem neked igazán – és amikor már igen, akkor pedig hagytál elmenni. Sokszor elengedtelek, de nem volt elég: megteszem hát újra. Menj.

Nem gyűlöllek – szeretlek. Örökké – hiszen tudod, megbeszéltük. A következő életben találkozunk és egymással fogunk élni majd. Szerelmesen, boldogan, békében.

De most minden változik körülöttem, és te is kell, hogy változz: bennem. Kell, hogy elmenj, s kell, hogy a helyedre jöjjön másvalaki, aki marad is…

…angyalom.



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.