Mesélnék Neked

…s aztán megölelnélek. Magam miatt.

Tudod, hogy neked írom, s hogy csak neked írhatom… megint. S mosolyogsz, mert tudod, hogy tudom. S tudom, hogy tudod, hogy tudom: olvasod még néhanapján a blogom. S tán beszélgetni is szeretnél velem. Már nem érzelmektől fűtötten és sajnálkozóan.
Már kijózanodva, valaki más kezét fogva. (Gyere, van hársfatea.)

Talán őt veszed majd feleségül, s talán majd ő költözik veled oda, ahol élni szeretnél. Talán ő is azt mondja, marad, ahol van, mert ott megtalálta a számítását. Talán ő sem szereti, ha túl gyorsan vezetsz, s ha helyette hozol meg döntéseket. Talán neki is hónapokig fog hiányozni a szoros ölelésed és az összes búcsúcsókod, ha egyszer elhagyod.

Mesélnék neked. De, mert nem lehet, vagyis még nem merek a saját jóérzésem érdekében, így megpróbálom röviden leírni, amit mondanék. Nem mindent, persze – van, amit csak testbeszéddel mondanék.
Mesélnék a félelmeimről: hogy mennyire nem szeretem a bizonytalanságot, és hogy az elmúlt pár hónapban mennyire rá lettem kényszerítve, hogy ezzel mégis csak kezdjek valamit. Tudod, a fizikai környezet egy dolog: a munkahely, a lakás, a fix helyek és emberek adnak egy olyan keretet, amit te teremtesz magadnak a biztonságérzeted fokozása céljából. Ezt mindenki megteremti, s ki jobban, ki kevésbé jobban tanul meg függeni ettől a kerettől. Ebben a testben élve ez a dolog az első, amiről szerintem gondoskodnunk kell: elegendő anyagiak, magunknak, lehetőleg a magunk erejéből. Önállóság, fizikailag.
Én, azt hiszem, eleddig egészen jól megélek a saját lábamon. Lehetne persze jobban, de… De.

Elmesélném azért, hogy igenis megküzdök az elvileg általam alakított környezet változásaival: hogy másik lakásban lakom, hogy a térdfájás miatt eléggé meg vagyok ijedve, hogy a kungfus társaságból való kilépés miatt egyrészt jól érzem magam, másrészt még alakul az új társaság keresése, s ezáltal egy halom érdekes dologra ébredek rá (úgyhogy bárki is akarna sajnálni azért, mert elmentem, ne tegye). A sport azóta életem megingathatatlan része, mióta Zsoltot megismertem (2009 eleje), s azt hiszem, kicsit belehalnék, ha a mozgásról le kellene mondanom – nem csak, mert szeretem, hanem mert a sok ülést fizikailag sem bírnám ki ennél gyengébb testtel.
A spontaneitással munkában is foglalkoznom kell, mintegy konstans: változó, hogy melyik nap vagyok home office-ban, s változnak a feladatkörök, a kommunikációs stílusom, az ottani programok és kapcsolatok folyamatosan alakulnak. Nagy cég, sok információ, sok ember. Új, eddig még nem tapasztalt helyzetek.

Aztán… még a félelmeimről…: mesélnék arról is, hogy nagyon furcsa, ahogy idén alakul a lelkem. Ugye, sokmindent gondolunk valahogy, s gondolkodunk magunkról is valahogy: de idén ez átalakul. Echte vannak s voltak olyan helyzeteim, amikor érvelnék és mondanám a magamét, mire a közepén rájövök, hogy ezt már egyáltalán nem így látom, hanem sokkal érettebben. Nyugodtabban is.
Tudod, kissé megpróbáltam meglátni a sorsom, ha ugyan van ilyen (ez egy törékeny dolog). Hogy mi az, ami nem megy; s hogy mi az, ami játszi könnyedséggel ment és menne, ha hagynám kibontakozni jobban. És… van ez a próbálkozás, hogy elfogadjam ezt így. Hogy akkor ez vagyok én – nem több, de nem is kevesebb. (Bár, ahogy eddig kiderült: inkább több, minden bőcsködés nélkül.) Rá mertem látni arra is, mennyi mindent rontok el, amiről azt hittem, jobban megy már. A régi önuralmam el-elveszik, és ez egyre jobban zavar.

(Most látom, ahogy a teádat kevergeted és úgy nézel rám…, ahogy.)

Egy nagyon kedves, coach-nak tanuló lánnyal beszélgettem, és pár gondolata megmaradt bennem: a sporttól indultunk és a nőiség témájához lyukadtunk ki. A legtöbbször “fiús” sportokat választottam, és tudattalanul (mondván talán, “az nem is önálló sport”) a “lányosabbakat” hanyagoltam, függetlenül attól, hogy az alkatom és vérmérsékletem miatt inkább persze a táncosabb és lassabb jellegű mozgások állnak hozzám közel. Dani (Animal Flow®️) mondta nekem egyszer, s valahogy magamra is igaznak érzem a gondolatát: ‘én a mozgással fejezem ki magam a legjobban’. Újra elkezdtem hetente többször jógázni, s lám: női gondjaim is enyhültek pár hét gyakorlás után. Vagyis –

a fájdalom ha szűnik, az út jó.

(S megint csak nézel rám, s látszik, hogy tényleg figyelsz és tán hálát adsz az Istennek, hogy leültünk végre teázni.)

Az október közepei melanóma-gyanú lehetősége is perspektívába helyezett egy kicsit mindent. Rájöttem, hogy nagyon sokmindent jól csinálok és csináltam. Arra is, hogy kizárólag a saját fejem után ajánlatos mennem, mert utólag majdnem minden beigazolódik, amiket én jóval mások előtt “úgy gondolok, ahogy”. Ez nagy adottságom, csak még mindig nem bízom benne eléggé. Ez az egyik, amin folyamatosan változtatok, ahogy tudok épp.

Elmesélném, hogy jártam újra családállításon, s hogy még közelebb kerültem a vélt vagy valós problémáim gyökeréhez: az ősbizalom megrendülése az többek között. S ez is az, amit ésszel fel lehet fogni, de a változás a szívben kell, hogy megtörténjen. S ezt máshogy már nem lehet, csak efféle terápiákkal. S elmondanám, hogy azóta egy jó adag szorongás tűnt el belőlem és bár kissé furcsán, de jól alszom. (Érdekes módon idősebbnek tűnök a képeimen, mint szeretném: lehet, lecsapódott az elmúlt 1-1,5 év.)

Elmesélném még azt is, de csak halkan, hogy hiányzik a külföldi lét, bár, ahogy lehet, ezt munkában szerencsére tudom enyhíteni a lengyel kollégákkal való társalgással. Hiányzik Brno, az ottani kiszámíthatóság és bevált gyakorlatok hada, s hiányzik Bécs és a német/osztrák beszéd és a nyelvhasználat, valamint a város szépsége és gazdagsága.

De, hogy a végére jót hagyjak: sok új, inspiráló embert ismertem meg, akiknek a szemében teljesség és boldogság van. Akiknek tényleg őszinte a mosolyuk. S már van két tökéletes masszőr is, akikhez mehetek, s akik bár megszaggatják a testem, egyúttal a lelkem is megnyugtatják a maguk módján. S kezd kissé tisztulni a sport-utam is: szeretnék valahogy közelebb kerülni a WSA-ban látott tornászokhoz, bár még nem vagyok biztos abban, hogyan.
A héten az egyik jógaórán olyan pózokban is fájt a térdem, ahol azelőtt sosem, sőt, ahol kifejezetten jól meg tudtam tartani magam: s egyáltalán “nem feltűnően”, könnyekkel küzdve kiálltam és elvonultam orrot fújni a terem egyik végébe. Majd, természetesen, visszaálltam folytatni a gyakorlást, a sírást nem teljesen legyőzve… Az óra végén az oktató odajött és tizenöt teljes percben meghallgatott, kedves volt velem és láttam, hogy “ráér” és tényleg érdekli, amit mondok. S azt tudom, hogy egyrészt én is szeretnék ilyen emberré válni, másrészt sok-sok ilyennel körbevenni magam: aki profi, szereti amit csinál, s aki szívből kedves.

(S itt pedig töltenék még neked teát.)

Azután pedig elhallgatnék és megkérdezném, akarsz-e te mesélni a félelmeidről…



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.