Tévedések

Avagy az agy újrahuzalozása.

Minden egyes magammal őszinte pillanatban úgy érzem, addig csak a felszínt kapargattam. Hogy még a közelében sem vagyok annak, aki vagyok. Hogy tévedtem, de nagyot és sokat és sokszor.

Mese habbal (az újrahuzalozás folyamatleírása!): a legelső fiú, akit igazán szerettem, nagyon mély nyomot hagyott bennem. Évekig vezekeltem azért, hogy nem kellettünk egymásnak. Sokára jöttem rá, hogy büntetem magam azért, mert nem olyan vagyok, akit ő elképzelt magának (mellesleg ő sem olyan, mint amilyet én elképzeltem, de ez is csak évekkel később esett le). Aztán volt egy pont, amikor Brno-ból pár napig Budapesten voltam, és mintegy véletlenül nagyon sok olyan helyre vittek a találkozóim, ahol vele is sokat sétáltam. Láttam magam előtt a jeleneteket, még egy-egy mondatot is pontosan fel tudtam idézni; éreztem, amit akkor éreztem: hogy hűvös van-e, hogy sietnie kell-e, s azt az örömöt, amit a szeretete keltett bennem. Aztán, belül, jelképesen fejet hajtottam a helyek előtt, a helyzetek előtt. Megköszöntem, s tudatosítottam, hogy vége, és soha nem jön el az, amit akarok: hogy valaha egy pár leszünk (és még később azt is, hogy valójában ezt én sem akarom).
“Újraírtam a helyeket”. Azóta persze rengetegszer elmentem már ugyanott, és valószínűleg a legtöbbet már el is felejtettem. S ez így van jól.

Ugyanilyesmi történik a magamról alkotott hiedelmeimmel is pár hónapja már. Zsolt azt mondta többek között a legutolsó beszélgetésünkkor, hogy “nagyon rossz úton járok és sokat fogok még szenvedni, ha így folytatom”. Sokat gondolkoztam ezen – igaza is van meg nem is. Egyrészt nagyon jó úton járok és látom, mekkora (lehetne?) az erőm, másrészt még mindig félek tőle, s ez okozza az említett szenvedést. A “bármit csinálhatsz” nekem egy olyan dolog, hogy bár megvan a “core” tevékenységi kör, amiből nem akarok alább adni, amíg csak lehet, azt még messze nem hoztam ki magamból, amire tényleg képes vagyok.

Újra kell huzaloznom a gondolataimat is magamról: belátni és megemészteni a tévedéseimet.

E.-vel teljesen véletlenül egyszerre voltunk Bécsben a hétvégén, és én azt hittem, ő akár még látni is akarhat engem és bántani fogja, ha nem tud a lehetőségről. Azt hiszem, ő leginkább boldog már nélkülem és teljesen elengedte a kezem.

Brno-ban sokáig jógáztam, és – visszatekintve – igen jó voltam abban is és a falmászásban is. Akkor is éreztem ezt, de nem értékeltem eléggé, s mindig jobban és többet akartam edzeni, pedig erős és hajlékony voltam. Most két héten belül kétszer sírtam el magam egy nyomorult jógaórán, mert (a nem-edzéstől? a kevés nyújtástól? a túledzettségtől ÉS a sokáig mondjuk rosszul edzéstől?) fájtak a térdeim olyan pózokban, melyeket évekig vidáman (és jó mélyen) meg tudtam tartani. S körbenéztem, s mindenki jobbnak, ügyesebbnek tűnt nálam… S ez, mit ne mondjak, kétségbeejtő. Mintha tényleg megnyomták volna itt is a RESET gombot…

Sokáig akartam láthatatlan lenni, és hittem is, hogy már majdnem “nem létezem”. Néha jött valaki, aki megmutatta, hogy mégis, és szeretett, figyelt rám úgy, ahogy szükségem volt rá. Vagy bántott…! Általában a fájdalomban “éreztem, hogy élek”. Ez egy nagyon régi mintám. Idén úgy döntöttem, hogy ezt is felülírom, és egyszerűen “muszáj” kipróbálnom, milyen az, ha jóérzéssel kelek végre fel és a napjaim legnagyobb része olyasmivel telik, amit szeretek. Pontosabban, emellé: úgy tudom tenni a dolgokat, hogy szeretem őket és megengedem, hogy jónak lássam magam bennük.

Sokáig azt hittem, buta vagyok – persze megtanulni és visszaadni dolgokat nagyon jól tudtam, de a logikám és a kombinációs/intuíciós készségem nagyon sokszor teljesen más, mint a környezetemé, és ez keltette számomra a butaságom benyomását. Ebben mondjuk elég sokat köszönhetek a szüleimnek, mert ők okosak és sok mintát, szokást örököltem tőlük, amikről évek múltán derül(t) ki, hogy igenis jó dolgok. S az meg tény, hogy sok apró dolgot előre megmondok, hogy úgy van és később, a többi ember fárasztó spekulációja után kiderül, hogy nekem van igazam… Ezt nagyon szeretem magamban, ugyanakkor ez olyan, amit igen nehéz elmagyarázni másoknak.

Eddig a példák most.

Az a helyzet, hogy szeretnék tanácsadó, összegző jellegű bölcs írásokat kitermelni ide a blogra újra, de valahogy nem megy teljesen az elképzeléseim szerint. Egy folyamat közepén vagyok, tele belátásokkal és szinte folyamatos elengedés-gyakorlatokkal, s ezt nehéz megörökíteni.



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.