2018 évértékelő

Az újrahuzalozás éve volt.

A 2018-as évet leginkább úgy tudnám körülírni, mint amikor beülsz egy lovasszekérbe, s előtted egy ködös betonút, melynek mindig csak egy szakaszát látod – aztán egy idő után kiveszik a kezedből a gyeplőt és neked előre meg kell érezned, hol kanyarodik el váratlanul az út és aszerint kapaszkodni.
Végül a ködből elő-előbukkannak életed eseményei és reakcióra kényszerítenek a régi hiedelmek és fel nem dolgozott ősrégi traumák.
Közben pedig valaki kicseréli a ruhádat, szívedet, énedet is, és azon veszed észre magad, hogy amikor kimondasz egy tételt, az a tétel már nem is a tiéd, hanem az előző életedé – azé az emberé, aki a szekér indulása előtt voltál.

A gyeplő elengedése pedig szinte szó szerint érződött.

Év elején új munkahelyre mentem (új szerep ÉS utazás, végre). Az előzőt illően meggyászoltam a két hét betegszabadság alatt (khm), és nekivágtam az egyik legnagyobb spontaneitás-tanulásnak, amit csak az elmúlt pár év hozzám dobhatott. (E. büszke lenne rám, sikerült még időben leengednem és kiélvezni a krakkói utakat túlzott aggódás nélkül – habár izgultam, persze, hiszen minden út fontos volt.) Pont ilyet szerettem volna és meg is kaptam. Lényeges, hogy az állás elfogadása előtt kikötöttem, hogy más hozzáállással fogok dolgozni és kezelni az embereket, helyzeteket.
Elhittem, hogy én is lehetek “jó”, s bebizonyosodott: mindenki tapasztalata más és egyedi, s ha okosan válogatják össze a szereplőket, mindenki jól is jár.

A sok utazással egyidőben eltávolodtam a választott családomtól, a kungfus csapattól, ideértve főként az edzőt, hiszen őt ismertem a legrégebben onnan. A harci edzéseket merő óvatosságból hagytam ki s tulajdonképpen meglepődve éreztem abban a két-két hétben, amikor tudtam járni az edzésekre, hogy a lelkesedésemet és boldogságomat (utazhatok és fizetnek érte) kissé ellenszenvvel fogadják. Ez egy erős, a levegőben szálló érzés volt majdnem minden edzésen – név és arc nélkül. Én pedig boldog voltam csak azért is, hogy ott lehetek.
Tavaly tudatosan azt választottam, hogy “meglássam, ami van”: ez itt is sikerült, kisebb vagy nagyobb örömömre beigazolódott minden megérzésem és lehullt pár lepel. Tulajdonképpen és egészen őszintén úgy gondolom, hogy ha valakinek az én lojalitásom, szeretetem és szervezőkészségem nem kell, “that’s his loss”.
[Nem is tudom, miért, de még mindig eszembe jut néha: volt egy edzésnap, mikor E. is Budapesten volt, és ügyesen megszerveztük, hogy amíg én edzek, ő a lakásomhoz megkapja a kulcsot s ott időzhet, míg hazaindul. Az edzést választottam aznap az ő ölelése helyett, bár már tudtam: a közös időnk véges. Örültem, mennyire szabad lehetek a kapcsolatban azáltal, hogy önállóan meghozhatok egy ilyen döntést…; ugyanakkor furcsa módon sokáig kísértett ez a választás és lelkiismeret-furdalásom volt miatta.]
Azt viszont egyértelműen állíthatom: Zsolt és a kungfu nélkül sosem ismerem meg úgy a saját utam és saját magam, ahogy az történt, és hogy éveken át az életem biztos pontja volt a kungfuiskola – még távolról is, igen. Ha pedig ő valaha olvassa ezen sorokat: köszönöm az összes éjszakai beszélgetést, az összes edzőtábort és hogy úgy érezhettem, igazán tartozom valahova és nem vagyok (teljesen) bolond. 😉 Legfőképpen köszönöm még azokat az embereket, akiket általa ismerhettem meg és akik valóban barátaimmá lettek.

Tavasszal E. kezét is elengedtem végleg – az ő méltatása a tavalyi évértékelőmben található -. Azóta nem beszéltünk igazán érdemben és több, mint egy éve nem láttuk egymást. Nehéz, de szükséges döntés volt és büszke vagyok, hogy képes voltam határt szabni s némi méltósággal kilépni egy méltatlan helyzetből. Abban biztos vagyok, hogy azzal együtt, hogy megmutatta, lehet engem úgy szeretni, ahogy megérdemlem és ahogy meg is értem, maradandó törést is okozott a szívemben. Köszönöm neki ezt is, hiszen így már tudom, mit jelent, ha egy Férfi szeret, nem csak olyan, aki kétségbeesetten annak akar látszani. Így megtapasztalhattam, hogy milyen, ha tettekkel (is) szeretnek, s hogy milyen, amikor egy korábbi közös életből származó ígéret beteljesül: “egy kicsit vigyázok rád majd akkor is”.

Ugyanabban a hónapban, mikor utoljára beszéltünk hosszabban, ért egy térdsérülés, ami a mai napig fáj, bár óriási fizikai baj nincsen. A térd szimbolikájáról is írtam már, de többek között a múlt, a sors, az alázat kérdéskörét öleli fel – abból pedig idén jutott bőven.
Őszintén szólva az E.-vel való kapcsolatban egy régi rettegésemet is újra megélhettem – miszerint

ha vagyok valamilyen, úgy lehet engem szeretni, de közben mégsem vagyok elég jó annak, aki ezt közli velem.

Ésszel tudom, hogy mi volt a szakítás oka, hiszen én is egyetértettem, de érzelmileg így éltem meg… S azóta is azzal küzdök, hogy megbocsássak magamnak azért, amilyen nem vagyok és soha nem lehetek. Racionálisan ez nyilván tökéletes butaság, de emocionálisan egy óriási terhet raktam a szívemre.
[Azt továbbra is hangsúlyoznom kell, hogy emellett rengeteg mindent szeretek magamban és sok tettemre vagyok büszke – amúgy. Csak túl sokszor feledkezem meg erről az oldalról…]

Augusztus közepén derült ki, hogy a megszokott kislakásból is mennem kell. Ez ugye nem egy nagy dolog, mégis próbára tette a hitem: ugyanis a tulajdonos és annak ex-élettársa közötti vitában találtam magam, s ilyen helyzetben ez nem volt egy hálás szerep. Végül sajnos vagy sem, a nyomásnak engedve igen közel találtam egy új kislakást – talán életemben először nem üreset. Némi szelleműzést követően azért megszűntek az amúgy soha nem jelentkező rémálmaim és egészen otthonossá lett a hely.

Sportok terén a bőség zavara zavart (khm) zavarodottságomban (khm) talált, s végül egy egyelőre elég korrekt összeállításban kötöttem ki: jóga, Évivel prehab edzés és Gymnastics Method.
Ahogy az elmúlt pár hétben-hónapban semmiről, így az edzéseimről sem voltam képes felszíni beszámolóknál többet írni, mindenesetre kezd újra kialakulni egy rend, amelyet még lehet fel-felrúgok adandó alkalommal. 😉 (Na meg az egyik kick-box edzőt is jó lenne személyesen megismerni, ugye.)
Egyelőre két gondom van: az edzések ára mindösszesen túl magas s hogy kimarad belőle így a heti-kétheti tervezett falmászás… Hiánypótló volt viszont, hogy idén a holland barátnőmmel ejutottam Bécsben a Kletterhalle nevű helyre mászni, háromszor is! Mesés hely sok lehetőséggel – egyúttal fel-felvetődött újra a Bécsbe/máshova költözés gondolata, melyet az “úgysem sikerülne” és a “nekem most itt van dolgom” megállapításokat ismételgetve halványítottam el magamban.
(Nem tudom reálisan megítélni, sikerülne-e, s még mindig itt van dolgom.)

*******

S most a lényeg. Meglátjuk, hogy sikerül leírnom mindazt, ami bennem van. Legszívesebben leírnám cenzúrázatlanul, ahogy érzem és őszintén látom, de az azért kiverne pár biztosítékot. Egyszer majd megteszem, ígérem.

Az év eleje lendületesen és optimistán indult: új munkahely, utazás, edzések, s a reiki 2 avatást követően megnőtt érzékenység, megérzések és teremtések felgyorsulása. Úgy éreztem, ez az egész most egy jutalom azért, hogy mindeddig kitartottam. Barátkoztam, sokat kirándultam (még az évek óta vágyott Szentendrére is K.-val!), edzettem s közben nagylelkűen hagytam azért figyelmen kívül a vihar előjeleit.
Ez a lendület nagyjából augusztus közepéig tartott, amikor is elkerülhetetlenül világossá vált számomra, hogy mostantól jön az a rész, amikor körbenézhetek s láthatom, “ami van”.
Az öcsém melanómát kapott s engem is elküldtek szűrővizsgálatra, “ha esetleg” [mondjuk ez nem logikus, de nem baj, ennyit megért]. Azért abban a két hétben, míg az eredményt vártam, átfutott az agyamon, hogy jó(l) vagyok-e, jó irányban-e. S hogy mi van, ha közlik, hogy innentől akkor csak pár hónap a földi élet.
Közben eltávolodott tőlem az eddigi talán két legmeghatározóbb férfi az életemben: a kungfuedző, akinek az életem köszönhetem, s E., akinél először gondoltam tiszta szívvel, hogy “neki tudnék gyereket szülni, mert ő tudna rám vigyázni”. Szerencsére ezzel egy időben kaptam egy régi-új kis társaságot magam köré, akiket többek között hívhatok kirándulni, dobkörre s bútort szerelni. (S a lányokkal értékes kötődés alakult ki – felváltva támogatjuk egymást aszerint, hogy hol melyikünknek van rá szüksége. Érdekes azért visszahallani ugyanazt a tanácsot, amit én adtam, fél évvel később, amikor nekem volt rá szükségem…)

Egyszer egy héten belül ketten is riogattak azzal, hogy “így nagyon magányos leszek” – már ha úgy folytatom, ahogy eddig. Abban igazuk lett, hogy az elmúlt pár hónaphoz fogható keserű magányérzés már rég volt kísérőm; abban viszont nem, hogy ezek szerint a magány ellenszerét kívülről kellene várni. Voltam már “párkapcsolatban” is egyedül és egyedül is teljes egyensúlyban. Ez a mostani magány inkább pánik volt: pánik, hogy mi van, ha beigazolódik az otthonról kapott egyik “intelem”: “ha most nem találsz valakit, aki szeret, akkor sosem fogsz és egyedül maradsz s az micsoda szégyen”. Nos, úgy látom, ez a mai világban egyrészt nem szégyen, hanem választás kérdése; másrészt valószínűleg az örökölt s ezzel vállalt sorsom egy része. Azt nem tudom, ezt fel lehet vagy kell-e oldani – azt viszont igen, hogy egyrészt szeretném feloldani, másrészt félek is még tőle.

Büszkeség is van azért, felesleges aggódni.
Rengeteg pontos és jó megérzés – sokszor mintha tényleg olvasni tudtam volna a körülöttem lévő világban. A legrégebbi mondásom is újra meg újra értelmet nyert: “minden benne van a levegőben“.
Többször kiállni magamért s megalázónak indult helyzetekben vagy visszaszólni bölcsen, vagy – well, hallgatni bölcsen. Sok ilyen helyzet volt tavaly sokféle közegben, és jó gyakorlási lehetőségek. Arra kifejezetten büszke vagyok, hogy megtanultam (ha ez ugyan nem természetesen jön): a saját belső igazság felfedése a legcélravezetőbb akkor is, ha az összes sejted ellenkezik. S azt is, hogy én mindig magam mellett tudok állni és a legelső, akit vigasztalnom kell bármilyen helyzetben, az én vagyok… – különben nem lesz miből adnom, miből írnom, ha elvesztem a magam számára.
Gyakorlatszerzés az elengedésben, ahogy a legelső bekezdésben írtam. Sokszor vizualizáltam, hogy elengedem a gyeplőt s akkor legyen, ahogy a legjobb. S – lett, hiszem.

*******

S hogy mi legyen idén?
Fogadkozhatnék nagy szavakkal, de azt hiszem, ez nálam nem működik. Az tud megvalósulni, amit szívből szeretnék s merek. Így erre a következő 12 földi hónapra azt fogadom csupán, hogy az után megyek, amitől jó érzés tölt el s ami “könnyű” [ami hív, s amiben lehet tehetségem is]. Hogy megbarátkozom még jobban (s újra!) magammal és folytatom a stabil egyensúlyom megteremtését. A fájdalomtól nem félek és az Úttól sem.

Ígérem, hogy továbbra is próbálok jó barát, s ha lehet majd egyszer, csodás barátnő is lenni, valamint ha eljön az ideje, csodás feleség is.
S ígérem, hogy írok továbbra is, még akkor is, ha néha nehezen megy. Akkor csak rövidet a nagy közösségi oldalra csupán.
S ígérek még sok mindent, ami nem fér el itt…

– remélem, ezzel a poszttal és az összes ideivel, mely megszólította az olvasóimat, segíthettem, inspirálhattam legalább egyszer mindenkit. Remélem, a belső vívódásaim leírása nem tesz nevetségessé és kiszámíthatóvá, hanem bátorrá és erőssé inkább. Idén már legalább kétszer vettem hasznát a magammal való foglalkozásnak olyan helyzetben, melyben sosem gondoltam volna, hogy részem lesz.

Ha van kedvetek, Olvasók, kommentben leírhatjátok, miről olvasnátok még szívesen a Napi Mérin.

A szándékaim tiszták, s a törekvésem töretlen: megbarátkozni azzal, aki vagyok s azzal, aki nem vagyok. Amilyen egyszerűen hangzik, annyira nem az.
Kétféle Utazó van pedig: az egyik azért utazik, mert sehol sincs otthon – a másik azért, mert mindenhol otthon van. Én ez utóbbira törekszem a magam módján, amolyan mérisen. Köszönöm, ha követitek továbbra is az utam.



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.