Társkeresősdi

Avagy rövid (?) szociológiai tanulmányom.

Bevallottan az elmúlt félévben rám tört a pánik, hogy mi lesz, ha “nem szeret többé senki” és tényleg “egyedül maradok”. (Annak ellenére, hogy szerintem csodás vagyok és voltaképpen még soha, semmilyen élethelyzetben nem voltam egyedül, legfeljebb nagyon úgy éreztem – de mielőtt ez egy hosszú körgondolattá alakulna, be is fejezem a mondatot.) Még nincs vége a pániknak, de úgy döntöttem, inkább kezdek ezzel valamit, minthogy hagyjam, hogy még jobban elemésszen…

Tehát: a kesergésnek véget vetendő, s mert az új tornászfiúkat még idő jobban megismerni, ugye, regisztráltam (újra – eddig a sok idegesítő figura miatt adtam mindig fel, meglátjuk-meddig-bírom alapon próbálkozom most) társkereső oldalra. Feledhetetlen élmény, úgyhogy le kell írnom a tapasztalataimat, hátha valaki másnak is segítségére lesz (főként a harmincas “srácoknak”).
A lentiekben sok irónia lesz, de azt előre megjegyzem, mielőtt a rosszabb májúaknak (vagy szívüeknek) megfordulna a pici fejében: az önkritikus részemet is használom, nyugi. Én sem vagyok tökéletes, sőt. (Amúgy de.)

Tehát: adott az oldal, s a Méri a legédibb képeivel próbál szerezni rajongókat.
Egyik vasárnap este regisztráltam, pár hete, s aznap épp koncerten voltunk egy barátnőmmel, így a jóváhagyás után két órán át nem is néztem az oldalra, habár furdalt a kíváncsiság, ír-e valaki (esetleg angol, ugye). 2 óra alatt legalább huszonvalahány levelet kaptam…! S azóta is, ha épp nem rejtem el a profilképem, napi 5-10 levél simán érkezik (itt “levél” alatt a “szia” tartalmúakat is értem, tehát nem csak komplett, klasszikus levelet). Ez önmagában még jó, na de természetesen szűrni is szükséges, különben a világ minden fickójával meghívathatnám magam egy teára s a végén még a teát is megutálnám…
Kb 5 hét alatt úgy 400 levelet/megszólítást kaptam s minden egyes profilt végignéztem. Nem fizettem elő az oldalra, így csak az első képet látom mindenkinél – sokaknál könnyű, mert már kép alapján eldől, hogy nem tetszik, így viszonylag gyorsan is tud menni a dolog.

Azt kell, hogy mondjam, ez az egész egy külön műfaj. S azt is, hogy szerencsés voltam mindig, mert nekem minden barátom rendes volt. Egyik se csalt meg, nem bántott a kelleténél jobban és még az is belém szeretett, aki nem akart. 🙂 Nem véletlenül válogatom meg nagyon, kinek nyílok meg és kit engedek magamhoz közel.
Az általános tapasztalatom az, hogy egyrészt sok a bunkó, aki azt hiszi, a nő csak arra van, hogy legyen, aki tömjénezze őket s akin a frusztráltságukat levezethetik (nem csak szóban, hanem gondolom majd az ágyban is, de nálam odáig nem jutnak az ilyenek). Az egy dolog, hogy valakinek néha akár hónapokig is rossz érzése van, vagy depressziós, de aki egy nővel, egy idegennel tiszteletlenül beszél és érzelmi zsarolással próbálja kicsikarni belőle az információt, hát az már, mondjuk úgy, sok.

Tavaly ilyenkor is regisztráltam egy oldalra és év közben is, így volt pár randevúm – egyetlen fickó volt, akivel nagyon jól elbeszélgettünk, még talán tetszett is volna… De egyrészt kisebb volt nálam (a 170 centi úgy látszik, relatív), másrészt inkább haverkodtam volna én először. A többiek… well, kuka.

Minden idők legrosszabb randiját egy 37 éves, középvezető, vegán fickó nyerte – írásban nagyon szimpatikus volt, leszámítva a telefonálási kényszerét és hogy a vegánságát akarta mindenáron rám tukmálni. Gondoltam, mivel azt írta, toleráns azért, még jó lehet(ek neki). Csinosan és vidáman mentem a találkozóra – úgy volt, hogy teázni megyünk, bár tudtam, hogy a napi rohanás után éhes lesz. Odaértem – első blikkre nem szimpi, hát most már mindegy, kíváncsiságból maradjunk. Ha a Méri nem lenne hiperudvarias lány, az első mondatnál pofon vágta volna a srácot és lelépett volna, de nem! Így tudhatjátok meg eme történetet.
Az első mondat a puszi (! ismeretlennel sosem!!! Első a kézfogás = lejön, hogy milyen erős jellem.) után: “nem lenne baj mégis, ha egy étterembe mennénk? Ha baj, és nem érted, hogy éhes vagyok, akkor úgysem fog működni közöttünk…” Méri arcán a teljesen őszinte döbbenet – de hát jó, legyen étterem. Pár utcányi séta. Ezalatt elhangzott a “te akkor ugye ilyen karrierista csaj vagy?” című ismerkedő mondat, melynek során ismét megérintettem a padlót (járdát), és vissza is szóltam: nem ismer, mit képzel, hogy így minősít. Azt hiszem, kissé pszichopata lévén nem jutott el az információ (=ez bántó dolog) a kicsi agyáig, mert végig ilyen stílusban folytatódott az evészet (én egy vegán sütit ettem, az legalább finom volt).
Kérdezett és nem hagyta végigmondani a választ – a mondatom közepénél belekérdezett újra s én ott ültem és fogalmam sem volt, hogy A) az első kérdésre válaszoljak-e, B) a másodikra, és utána az elsőre, C) egyikre sem, hanem álljak fel és menjek haza a plüsslovakhoz, vagy sétáljak-e a belvárosban. Egy ponton magabiztosan szétterpeszkedett és a mondatom közepébe vágva így szólt: “akkor most beszéljünk a szekszről!”. Méri kicsi álla ismét a padlón, s zavart mímelve és az őszinte meglepetéssel küzdve próbáltam a tudtára adni, hogy ezt – így: nem.
Másfél óra után feladta – gondolom, látta, hogy én le vagyok döbbenve a velem való bánásmódon -, s azt mondta: “na, menjünk, elfáradtam. Leszívtad az energiám.” Méri álla lenn, s a kegyelemdöfés: “ne aggódj, vannak ilyen emberek”. Nos, nekem a megélt 32 évem alatt kevesen merték a tudtomra adni, hogy egy szánalmas kis görcs vagyok, akivel jótéteményből töltenek időt, de hát egyszer egy ilyet is meg kellett élni. 😀 Ha jobban eszemnél lettem volna, ezen a ponton kellett volna felugranom kiabálva és egy nagy pofont lekeverve ennek a…!

De akkor most a kedvencemről (még nem találkoztunk): 38 éves, katonatiszt volt és most biztonsági tanácsadó, bármit is jelentsen ez. Elvált, van egy tíz éves kisfia. S olyan a szövege…! Hogy ez egy Férfi.
“Nekem mindegy mi a vallásod vagy a hobbid, lehetsz napimádó vagy asztrálsámán, gyűjthetsz fagyipálcikát, vagy nyelhetsz kardot. Én támogatni foglak benne. Cserébe legyél rendes, türelmes, kicsit nemnormális, legyen tartásod, és ne unatkozzak melletted.” “Szakadok a melótól, tartásdíjat fizetek, a piperecuccom elfér a szappantartómon, nem szarozok reggelente a hajammal, nem borotválom a lábam, vannak rajtam sebek és bőrkeményedések, nem iszok koktélokat, nem ismerem a borokat, nincs nagyon okos telefonom hat féle csetes alkalmazással, se fejhallgatóm hozzá. Nem bírom a hipszter szarságot, sem a tutyimutyi embereket. Nem érdekel mi a menő, mert én kell az legyek magamtól, nem a mainstream szarságtól, vagy annak ellenkezőjétől.

A páromat megvédem, mindig a kezét fogom, megvárom bármennyit is késik, nem hagyom hogy cipekedjen, vagy hogy megbántsa bárki. És a legfontosabb: Ha szeretek valakit, azt tényleg szeretem, nem csak hiányt pótolok vele, nem csak azért kell, hogy legyen mellettem valaki, akit el lehet dobni, vagy pótolni lehet.”

Illetve: “Rendes lányt keresek a szó szoros értelmében, aki lélekben GYÖNYÖRŰ!… Nekem ez a legfontosabb. Ezzel a gyönyörűséggel akarok minden reggel kelni, hogy amikor rád nézek, látsszon rajtad amikor alszol! Hogy ez mit is jelent? Legyél aranyos, bolondos, gyerekes! Számomra ez olyan mint a drog, csak lesem amit csinálsz, és üveges lesz a szemem, és én is imádok néha lemenni 6 éves szintre, és párnacsatázni, sört inni a borfesztiválon, hülye nevekkel becézni egymást….Legyél különc és egyéniség, legyenek álmaid, majd együtt tervezünk, de kell terv, mert anélkül az álom egy semmi. De! Nem bírom az ostobaságot és a naivitást, nem akarok senkit felnevelni, és én megmondani, hogy nincs is mikulás. Felnőttek vagyunk, vagy mi. Nem tudok hazugságokra alapozni egy kapcsolatot, így nem érdekelnek a kicsapongók sem. Nem bírom a sok sminket, sem a plázacicákat, nem bírom az állandóan a telefonjukat fénysebességgel nyomkodó “csajszikat”, akik virtuális világban élnek.”
Legszívesebben az egész bemutatkozását bemásolnám, mert süt belőle az erő, s hogy rá lehet bízni magam nőként. Sajnos nem sok ideje van válaszolgatni, vagy már talált valakit és elfelejtette közölni. Mindenesetre E. után ő az a szint (persze így ismeretlenül egyelőre), akit keresek…

Egy érdekes eset pedig: 44 éves fickó (neki én írtam, de nagy meglepetésemre válaszolt, pedig csak bókolni akartam s nem többet): IT vállalkozó, méretre szabott ruhákkal, kigyúrt, egészséges testtel; szőke kék szemű és humoros, okos, őszinte, gazdag. A második levelében olyan szinten megnyílt nekem, hogy aznap este megkönnyeztem ezt az egészet, mert teljesen átéreztem a helyzetét – habár én nem vagyok tökéletes, újságból kivágott femme fatale. Még sosem jutott el nővel a házasság gondolatáig sem, s későn érő típus. “Utálom a nyarat, mikor mindenki a párjával/családjával nyaral (én egyedül pont leszarom, most is év végén vettem ki az összes szabit, mikor már muszáj volt) a karácsonyt nyilvánvaló okokból, a múló időt, a pillanatokat, mikor rájövök, hogy nem szeret senki és én se senkit, és hogy a végén kimaradok a saját életemből. Ennek ellenére napi szinten (mondjuk ma este) jól elvagyok egyedül, nem teszek eleget, hogy a sorsomon változtassak, és ha tudnám, hogy ezer évig élek, sokkal kevésbé foglalkoztatna a probléma.” Ugyanígy vagyok, azt kell, hogy mondjam – főleg az elmúlt hónapokban: nagyon.

S voltak még…: egy 37 éves fickó, akit kiskorában az ikertestvérével együtt elvettek az őket verő szüleitől és intézetben nevelkedett, s emiatt nem akar gyereket, s Tatabányán él és minden egyes üzenetemre azonnal válaszolt (kivéve, ha épp aludt, mert akkor nem). Furcsa időbeosztásban dolgozik és láthatóan keresett arra partnert, hogy együtt szidhassa valakivel a világot… – s mivel én erre nem voltam vevő, sajnos a második találkozón megmondtam neki, hogy “mégsem”.

…egy 34 éves katonatiszt, aki amúgy filozófus és művészettörténész is – szőkésbarna és kék szemű, s még macskája is van és hosszú és igényes levelet írt. Amikor közöltem, hogy egész héten nem érek rá (tényleg – s egyik estém sem volt randis), egyrészt próbált lelkiismeret-furdalást kelteni azzal, hogy ő MIATTAM még a betervezett túráját is lemondja, “mert vannak prioritások”, másrészt információt kicsikarni, hogy “biztos minden este randevúzom”… Nagyon körülményesen, szinte kényszeresen szabályos leveleket írt és igen hamar elárulta, hogy féltékeny típus (bár: “nincsenek kötött szabályaim, erős szabadságfokot adok, főleg a szeretteimnek. Valójában azon lepődök mindig meg, ha valaki betart bármit is. Én ezzel lázadok…” Well, na persze).

…egy 38 éves, szintén elvált fickó, aki közölte, hogy ő szex közben fojtogatni szeret és csak szeretőt keres (ennek jegyében tárgyaltunk a kérdésről). Megbeszéltünk egy ebédet (a hétvége az alkoholista anyjáé is a kisfiáé!), amire nem ért oda, s nagy kegyesen válaszolt az e-mail-emre (!), miután firtattam, hogy miért nem jön már… Még évődtünk egy kicsit levélben, aztán részéről ennyi is volt. (Nem, nem szeretem, ha szex vagy bármi közben fojtogatnak…!)

…egy 33 éves szervízmérnök (?), aki monológokat írt és megadta a számát, s úgy válaszolt, mintha én nem írtam volna előtte egy sort sem. Azaz: semmi reakció az én életemre. Az egy dolog, hogy bemutatkozunk, na de mindennek van határa. 🙂

*******

Természetesen a másik oldalról pedig adja magát a kérdés, hogy én elég jó nő vagyok-e ahhoz, akit-amit magamnak keresek.
S azután: valóban akarok valakit, vagy csak azért, mert a hormonok játszanak s mert úgy látom, a társadalom erre nyom (cuki reklámok szépséges családokkal; “párban minden szebb” meg ilyenek)? Jól vagyok egyedül egyáltalán? Mennyire jól törődöm magammal? Hogy törődnék a barátommal, ha én is kimerült vagyok? S: leszek valaha újra annyira kíváncsi és erős, mint pár (sok?) éve?

 



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.