Leghosszabb nap

…amikor még mindig csak az árnyékod vagy.

Nem szabad panaszkodni, fáradtnak lenni, érzelmet túlfűtötten kimutatni – “mert nem fognak akkor szeretni”.
Tulajdonképpen nem tudom pontosan megfogni, mi a baj. De, hogy baj van, az tuti. Sokan, akik boldog életet képesek élni, megjegyezhetik: “de már megint, Méri?!” Hát – jegyezzék. Én azért tovább írom ezt, mert… írni sincs már kedvem, s akkor tényleg baj szokott lenni – vagy szerelmes és boldog vagyok, de az most nem áll fenn (inkább fekszik, ugye).

Az egyik bajom valószínűleg a kiégés. Egyszer már kiégtem és nem is hittem el, hogy ilyen velem is megtörténhet. Azután egy féléves munkaszünet, két költözés és egy rövid ideig tartó, reménykedő “szerelem” segített; meg kicsivel később a harci edzések és az azokból adódó magabiztosság. (Az is hiányzik azért.)
Általánosságban úgy fognám meg, hogy

ha szünetet akarsz a saját életedből, akkor ott valami biztos, hogy nem stimmel.

Láttam már igazán boldog embereket és olyanokat is, akiknek csak a többiek felé nagy a szája és belül úgy retteg, mint egy kisfiú (vagy egy kislány, ki-ki ízlése szerint). Az évek során megtanultam, hogy egyszerűen nem szabad senkit elsőre ítélni, mert meg kell (igen: kötelező!) ismerni a hátterét, a sztoriját ahhoz, hogy megértsük, miért viselkedik és reagál úgy, ahogy. (Azt hiszem, erre a vonásomra elég büszke vagyok – egyrészt mindig is tudtam az összes nézeteltérésnél mindkét oldalt látni, másrészt ez kiegészült most már azzal az őszinte törekvéssel, hogy a megismert embereket egészében, a történetükkel együtt akarjam látni és aztán úgy ‘ítélni’. Ettől még mindig nem muszáj mindenkit szeretnem és eltűrnöm az életemben természetesen.)

Az a helyzet, hogy a tavalyi évi “radírozás” nagyon furcsán hat: meg kell keresnem magam valahogy. Tehát: folyton kérdezem, hogy ki vagyok és mit keresek itt.
Egyrészt folyamatosan fáradt vagyok, s a korábbi bevált stresszlevezetést (írás, edzés) valahogy passzív tevékenységek kezdték felváltani (aminek egyáltalán nem örülök, sőt, mérges vagyok miattuk magamra): többet kezdtem foglalkozni az evéssel (jó, a cukortartalom-csökkentés kiváló dolog azért), több cikket olvasok (de kevésbé figyelek oda), több programot igyekszem szervezni – és több sorozatot nézek itthon.

Most mondhatnátok, hogy természetesen az ember változhat és ha most ezekhez van jobban kedvem, hát csináljam és ne legyek magammal túl kemény… Well – na persze.
Azt már egy ideje tudom, hogy “jól reagálok” a fájdalomra. “A fájdalom = szeretet” világkép az, ami működik bennem tudattalanul és emellé egy igen korrekt sémát teremtek meg újra meg újra, mivel az az ismerős: hogy az, akinek a lelkemet adom, elhagy. Jól ismerem az egész folyamatot és igen nehéz volt ezeket egyrészt észrevenni, másrészt beismerni (ez az a rész, ahol győzködöm magam arról, hogy igenis haladok), hogy vannak. Ugyanakkor már szerencsére azt is tudom, hogy tudok jó nő lenni, s hogy lehet engem felhívni munkanapon reggel csak azért, hogy hallják a cuki hangomat… S tudom, hogy ha szeretet van, akkor még szakítani valakivel is lehet szép (ilyen kétszer volt életemben).
Azt is tudom, hogy a fájdalom MINDIG gondot JELEZ – ha optimálisan működik a test, a lélek, a… vízforraló, az autó, a tornagyakorlat…, akkor csakis úgy “fáj”, hogy az a fejlődést szolgálja. TÉGED. Előrevíve.
Akkor ez a “fájdalom” izgalmas és erőssé, kíváncsivá és éberré tesz. Akkor akarod a változást, akarod a kihívást és egyszerűen – AKAROD A MUNKÁT, amit a helyzet kínál. S észrevétlenül fejlődsz és leszel többé, jobbá – mert a folyamat érdekel és nem csupán a cél lebeg a szemed előtt. Talán ez a FLOW-élmény. Ez a “jó fájdalom”.
Amikor ez “rossz”, akkor van menstruációs fájdalom, időnkénti megnevezhetetlen okból létrejövő és kontrollálhatatlan szédülés, fejfájás, gyomorfájás, feszülés a nyakban-hátban-derékban… Feszülés a lélekben: belül tudod, hogy ez így NEM JÓ, és legtöbbször tudod az okot is és látod a kiutat is (szerencsés esetben) – mégis teszed a megszokott köröket. Mert így biztonságos. Ezt ismered.

S… mérges vagyok magamra most már, mert újra körbeértem, csak egy kicsivel magasabb lépcsőfordulóban… Ugyanaz viszont a helyzet, mint sok-sok éve mindig, csak máshogy. Most már elvileg okosabb vagyok, vagy mi. De mégsem. Hamarabb átlátok helyzeteket és nagyon-nagyon hamar meg tudom mondani, egy-egy kapcsolat(om)nak mi lesz a kimenetele és miért (ez azt hiszem az INFJ típus egyik legnagyobb bölcsessége, de lehet, nem onnan van, most nem emlékszem). Könnyen rálátok a saját játszmáimra is; a mások érzelmeivel és reakcióival is egyre elnézőbb vagyok. Egyik nap mindenkit megértek, másnap inkább egy lakatlan szigeten lennék, ahol nincs egyetlen idegesítő ember sem. Néha azt hiszem (sőt: kiskorom óta ez a konstans érzés): tévedés történt és büntetésben vagyok itt ebben a testben, s nekem nem is kéne itt lenni… Legalábbis: nem így.
(Tessék, aki mérges rám esetleg vagy úgy látja, nem látom a fától az erdőt, akkor az megbizonyosodhat: de látom és marhára frusztrál az erdő messzesége, ugye.)

Egyszóval: a fájdalmat már ismerem. A boldog, kiegyensúlyozott és laza életet kevésbé. Volt, hogy boldog voltam és sokszor sikerült többnyire tartóssá is tennem: alapvetően viszont a buta hiedelmeim és tudattalan fájdalmaim felbukkantak újra, tönkrevágva az igyekezetemet. Most az a helyzet, hogy megvan nagyjából az összes puzzle-elem.
Megvan a legalapvetőbb félelem, annak kiváltó oka és a feloldás lehetősége is.
Megvannak azok a dolgok, amik vonzanak az életben és megvagyok ÉN is – megvannak az énem hagymájának héjai, a vállalt sorsom egészen sok darabkája, s annak feltételezhető okai.
Megvan, miben lennék-vagyok tehetséges és miben nem. Megvan, mi menne-megy könnyen és mi nem.

Az is megvan, hogy egyáltalán nem számít, mi a munkám mindaddig, amíg ki tudom belőle venni, amire nekem szükségem van: főként érzelmileg. Amíg tudok adni magamból őszintén és amíg rám, pontosan rám van szükség ott, azoknak az embereknek.
Az is megvan, hogy szerethető vagyok, s jó szerető és ha akarok, jó sportoló és jó barát. S hogy a kezdődő ráncok ellenére mesések a szemeim és hogy a hajam a szexepilem; s a mosolyom csodás.

…az nem lehet, hogy 32 évesen temessem a szerelmi életem és hogy a következő kb. 50-60 évben (ha van még ennyi, ugye – sokszor akartam már meghalni, ki tudja, mikor veszik komolyan az égiek eme kívánságomat) fáradtan és magamhoz méltatlanul, egyedül fájó térddel és panaszkodva tengődjek. Sőt… – sőt.

Viszont nem tudom jelenleg, hogy egyedül fog-e mindez menni.

Szeretnék élni (é l n i) úgy, ahogy látom, hogy lehet: szabadon, gazdagon, szerelmesen és többnyire elégedetten. Mert lehet.

Ára biztosan van, azt is tudom: legtöbbször sok, igen tudatos kilépés a komfortzónából, esetleg anyagi vagy érzelmi veszteség, netán folyamatos, de értelmetlen honvágy, vagy annyi tisztánlátás, amennyit senki sem érdemel.
Nem tudom, menni fog-e egyedül és azt sem, hogy elfogadom-e más segítségét teljesen. Nem az a kérdés, hogy képes vagyok-e változtatni, hanem, hogy merek-e úgy, ahogy szeretnék.
Mindenesetre most kell valaki, aki végig fogja a kezem, mert én nem tudom a sajátomat…



Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.